A másik
1969 februárjában történt a dolog, Cambridge-ben, Bostontól északra. Nem
írtam meg mindjárt, mert legszívesebben elfelejtettem volna; féltem, hogy
beleőrülök. Most, 1972-ben már azt hiszem, hogy ha megírom, mások majd
úgy olvassák, mint valami mesét, és évek múlva talán már énnekem is csak
mese lesz.
Mondhatom, már akkor is elég szörnyű volt, hát még utána, azon a sok
álmatlan éjszakán! De azért nem biztos, hogy ha elmondom, más is úgy
odalesz tőle.
Délelőtt tíz óra lehetett. Egy padon üldögéltem a Charles folyó partján.
Jobb felől, úgy ötszáz méternyire egy magas épület volt; ma sem tudom a
nevét. Jókora jégdarabok úsztak a szürke vízen. A folyóról óhatatlanul az
idő jutott az eszembe. Hérakleitosz évezredes példázata. Jól aludtam az
éjjel, azt hiszem, a tegnap délutáni órám is tetszett a hallgatóknak. Egy lélek
se járt a közelben.
Egyszer csak úgy éreztem, hogy már nem először élem át ezt a
pillanatot (pszichológusok szerint kimerültség jele). Időközben leült valaki
a pad túlsó végére. Inkább egyedül maradtam volna, de nem akartam rögtön
fölállni; ne gondoljon udvariatlannak. A másik fütyörészni kezdett. Aznap
sok meglepetésben volt részem, mindjárt ez volt az első. Elías Regules
kreol dalát, a La taperát fütyülte, vagyis próbálta fütyülni (sose volt valami
jó hallásom). A dal egy régi kertet idézett föl bennem, amely nincs többé, és
eszembe juttatta Álvaro Melián Lafinurt, aki már oly sok év óta halott.