Aztán a szöveg. Az első szakaszt dudorászta. Ha nem Álvaro hangján is, de
Álvaro hangját akarta utánozni. Borzadva ismertem rá.
Közelebb húzódtam, és így szóltam hozzá:
- Mondja csak, uram, ön argentin vagy uruguayi?
- Argentin, de már tizennégy óta Genfben lakom – válaszolta.
Hosszú csend támadt. Aztán megkérdeztem: - A Malagnou 17.-ben, az orosz templommal szemben?
Azt válaszolta, hogy ott. - Akkor önnek Jorge Luis Borges a neve – jelentettem ki. – Én is Jorge
Luis Borges vagyok. 1969-et írunk, és Cambridge városában vagyunk. - Dehogyis – felelte; a saját hangomat hallottam, ha kissé messziről is.
- Én Genfben vagyok – tette még hozzá egy idő múlva –, itt ülök egy
padon, pár lépésre a Rhône-tól. Csak az a furcsa, hogy úgy hasonlítunk
egymáshoz, pedig ön jóval idősebb, azzal az ősz fejével. - Majd meglátod, hogy nem hazudok – válaszoltam. – Mondok neked
egypár dolgot, amit senki más nem tudhat. Van otthon nálunk egy kígyólábú
ezüst teafőző, még a dédapánk hozta Peruból. Meg egy ezüsttál; mindig ott
lógott a nyeregkápáról. A szobádban két sor könyv van a szekrényben. Lane
háromkötetes Ezeregyéjszakája acélmetszetekkel és a fejezetek közt apró
betűs magyarázatokkal, Quicherat latin szótára, Tacitus Germaniája latinul
és Gordon fordításában, a Garnier-féle Don Quijote, a Véres kőtáblák
Rivera Indartétól, a szerző ajánlásával, Carlyle Sartor Resartusa, egy
Amiel-életrajz és a többi mögé dugva egy fűzött könyv a balkáni népek
szexuális szokásairól. És még egy emlék: az a délután a Dubourg téri ház
első emeletén. - Dufour – javított ki.
- Akkor legyen Dufour. Tovább soroljam?