polcáról a könyvem – John Wilkins analitikus nyelvének rövid áttekintése –
egyik példányát; elkélne már egy új kiadása, ha másért nem is, legalább
hogy kijavítsam vagy enyhítsem töméntelen tévedését. Úgy hallom,
irodalmár a könyvtár új igazgatója, és a régi nyelvek tanulmányozásával
foglalkozik – mintha bizony a maiak nem volnának éppen elég
kezdetlegesek –, és egy képzeletbeli, bicskás legényes Buenos Aires
hízelgő-rajongó dicsőítésével. Sose voltam kíváncsi rá. 1899-ben költöztem
ebbe a városba, és a véletlen csak egyetlenegyszer hozott az utamba egy
bicskás legényt vagy egy olyan alakot, akiről ez a hír járta. Később,
alkalomadtán majd elmesélem a történetét.
Mint mondtam, egyedül élek; a napokban egy szomszéd lakótól, akinek
valamikor Fermín Egurenről beszéltem, úgy hallottam, hogy Fermín
elhalálozott Punta del Estében.
Igaz, sose volt a barátom ez az ember, mégis sokáig szomorkodtam a
halála miatt. Tudom, hogy egyedül vagyok; én vagyok az egyetlen a
világon, aki annak az eseménynek, a Kongresszusnak az emlékét őrzi, és
ezentúl senkivel se oszthatom meg ezt az emléket. Most már én vagyok a
Kongresszus utolsó résztvevője. Tény, hogy minden ember az, nincs
egyetlen olyan lény a földön, aki nem az, de én valahogy másképpen
vagyok az. Tudom, hogy az vagyok; ez különböztet meg engem számtalan
jelenlegi és jövendő kollégámtól. Tény, hogy 1904. február 7-én a
legszentebb esküt tettük, hogy nem áruljuk el a Kongresszus történetét –
ugyan, van-e a világon valami szent vagy valami, ami nem az? –, de az is
tény, hogy ha most esküszegő vagyok, az is összhangban áll a
Kongresszussal. Homályos egy kijelentés, de hátha fölébreszti esetleges
olvasóim kíváncsiságát.
blacktrush
(BlackTrush)
#1