Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

és én annak a jelét láttam benne, hogy Buenos Aires befogadott; meg
akartam ünnepelni a dolgot, és meghívtam Iralát, hogy vacsorázzunk
együtt. Szabadkozott, hogy nem hiányozhat a Kongresszusról. Mindjárt
tudtam, hogy nem arra a hivalgó, kupolás épületre céloz, amely ott van egy
spanyolok lakta sugárút végén, hanem valami titkosabb és fontosabb
dologra. Sokat emlegették a Kongresszust, ki láthatóan kajánul, ki
halkabbra fogva a hangját, ki meg riadtan vagy kíváncsian, de azt hiszem,
senki se tudott semmit róla. Elmúlt néhány szombat, és egyszer csak Irala
magával hívott, hogy kísérjem el. Elárulta, hogy már megtette a szükséges
lépéseket.
Este kilenc vagy tíz óra lehetett. A villamoson azt mondta, hogy
szombatonként vannak előzetes ülések, és hogy don Alejandro Glencoe –
talán a nevem bírta rá – már jóváhagyta a dolgot. Beléptünk a Gas
cukrászdába. A Kongresszus résztvevői – úgy tizenöten-húszan lehettek –
egy hosszú asztal körül ültek; nem tudom, volt-e díszhely, vagy csak az
emlékezetem képzeli oda. Rögtön felismertem az elnököt, bár sose láttam
azelőtt. Don Alejandrónak – ennek a méltóságteljes külsejű, javakorabeli
úriembernek – magas homloka, szürke szeme és vöröses, ősz szakálla volt.
Mindig sötét szalonkabátban láttam; többnyire a botján nyugtatta keresztbe
tett kezét. Magas, tagbaszakadt ember volt. Tőle balra egy szintén vörös
hajú, de sokkal fiatalabb férfi ült; hajának élénk színe olyan volt, mint a tűz,
a Glencoe úr szakálláé pedig, mint az őszi levelek. Jobb felől egy hosszú
arcú és feltűnően alacsony homlokú fiatalember foglalt helyet, aki úgy volt
öltözve, mint egy piperkőc. Mindannyian kávét rendeltek, egyikük-másikuk
abszintot. Először arra figyeltem föl, hogy egy nő is ott van, az egyetlen nő
a sok férfi közt. Az asztal túlsó végén egy tízéves kisfiú ült; matrózruhát
viselt, és hamarosan elszenderült. Aztán egy protestáns lelkész is ott volt,