Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

két tipikus zsidó meg egy néger, selyemkendővel, testhezálló ruhában, akár
egy utcasarki compadrito. A néger és a gyerek előtt egy-egy csésze kakaó
volt. A többiekre nem emlékszem, csak egy bizonyos Marcelo del Mazo
úrra, egy kellemesen társalgó és igen udvarias úriemberre, akit sose láttam
többé. Van egy fakó és silány fényképem az egyik ülésről, de nem közlöm,
mert meghamisítaná a jelenetet, nevetséges hatást tenne a kor divatos
ruházata, a sok barkó és bajusz. Minden egylet arra törekszik, hogy
kialakítsa a maga külön nyelvét és a maga szertartásait; a Kongresszus,
amelyben mindig volt számomra valami álomszerű, mintha azt kívánta
volna, hogy a résztvevői lassacskán fedezzék föl, hogy milyen célt tűzött
maga elé, és még a tagtársaik családi és keresztnevét is apránként tudják
meg. Hamarosan rájöttem, hogy mi a dolgom: az, hogy semmit se
kérdezzek, és nem is faggattam Fernández Iralát; ő se mondott semmit.
Egyetlen szombaton se hiányoztam, de beletelt vagy két hónap, mire
megértettem. A második üléstől kezdve Donald Wren volt a szomszédom, a
Déli Vasút mérnöke, akitől később angolleckéket vettem.
Don Alejandro nagyon keveset beszélt; a többiek nem is őhozzá
intézték a szavukat, de éreztem, hogy őneki beszélnek, az ő kedvét keresik.
Csak intett egyet lassan a kezével, és máris másra terelődött a szó. Lassan
megtudtam, hogy milyen furcsa neve van a baloldalt ülő vörös hajú
férfinak: úgy hívták, hogy Twirl. Emlékszem, milyen törékeny alkatú volt;
hórihorgas emberek közt akadnak ilyenek: meggörnyednek, mintha
szédülnének önnön termetüktől. Emlékszem, mindig egy réz iránytűt tartott
a kezében, játszadozott vele, néha letette az asztalra. Egy ír gyalogezred
közlegénye volt, és 1914 végén elesett. Az alacsony homlokú ifjú, aki
mindig jobboldalt ült, Fermín Eguren volt, az elnök unokaöccse. A
realizmus mesterkélt műfaj, ha ugyan van ilyen, s nem hiszek a