Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

Speculuma, a jeles francia enciklopédisták, a Britannica, Pierre Larousse,
Brockhaus, Larsen és Montaner y Simón kedves labirintusai (Fernández
Irala hangján olvasom át újra ezeket a szavakat). Emlékszem, milyen
tisztelettel simogattam egy bizonyos kínai lexikon selymes köteteit,
amelyeknek szépen festett betűit titokzatosabbnak találtam, mint egy
leopárd gereznafoltjait. Még nem árulom el, hogy milyen véget értek, amit,
szavamra, nem sajnálok.
Don Alejandro megkedvelt bennünket, Fernández Iralát és engem, talán
azért, mert csak mi nem próbáltunk hízelegni neki. Meghívott bennünket,
hogy töltsünk néhány napot a La Caledonia birtokon, ahol már javában
dolgoztak a napszámos kőművesek.
Jó sokáig hajóztunk fölfelé a folyón, azután, egy reggel, átkeltünk a
kompon a túlsó partra. Később nyomorúságos fogadókban kellett
meghálnunk, és sok karámkaput kellett kinyitnunk, bezárnunk a Cuchilla
Negrában. Kordén utaztunk; tágasabbnak és kihaltabbnak tetszett a mező,
mint a körül a tanya körül, ahol a világra jöttem.
Most is őrzöm két emlékképemet a birtokról: azt, amit vártam, és azt,
amit végül a két szememmel láttam. Mint egy képtelen álomban, a Santa
Fé-i síkság és a Vízügyi Palota valami lehetetlen ötvözetére számítottam;
szalmafedeles, nyeregtetős, kövezett tornácos, hosszú vályogház volt La
Caledonia. Mintha hosszú, nehéz időkre épült volna. Ormótlan falainak
vastagsága majd egy rőföt kitett, és szűk ajtói voltak. Senkinek se jutott
volna eszébe, hogy egy fát elültessen. Irgalmatlanul perzselte az első és az
utolsó napsugár. A gazdasági udvarok kövesek voltak, a lábasjószág sok,
girhes és gyatra; a lovak csapkodó farka a földig ért. Akkor ismerkedtem
meg a frissen levágott állat szagával. Néhány zsák kétszersültet hoztak elő;
napok múlva a munkavezető megjegyezte, hogy soha életében nem evett