Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

majd, némi habozás után, a barátja, Eguren nevét. Don Alejandro, mint
mindig, beleegyezett.
Azt hiszem, már írtam, hogy Wren, olasz nyelvleckék fejében,
bevezetett a végeérhetetlen angol nyelv tanulmányozásába. Lehetőleg
eltekintett a nyelvtantól és a tancélokra gyártott mondatoktól, inkább
egyenesen belevágtunk a költészetbe, amelyeknek formái tömörséget
követelnek. Stevenson remek Requiemje volt az első kapcsolatom azzal a
nyelvvel, amely később az egész életemet betöltötte; azután azok a balladák
következtek, amelyeket Percy ismertetett meg az illedelmes 18. századdal.
Kevéssel azelőtt, hogy elutaztam Londonba, Swinburne káprázatában volt
részem; akkor kezdtem el kételkedni, de fölöttébb bűntudatosan, Irala
alexandrinjainak tökéletességében.
Kilencszázkettő januárjának elején érkeztem Londonba; emlékszem,
hogy simogatott a hó, amit sose láttam azelőtt; hálás is voltam érte.
Szerencsére nem kellett együtt utaznom Egurennel. Szerény panzióban
szálltam meg a British Museum háta mögött; délelőtt, délután bejártam a
múzeum könyvtárába, keresgéltem, hogy melyik nyelv lenne méltó a
Világkongresszushoz. A mesterséges nyelveket se hagytam ki a
számításból: tanulmányoztam az eszperantót – amelyről azt mondja az
Érzelmes holdnaptár, hogy „méltányos, egyszerű és gazdaságos” – meg a
volapüköt, amely minden nyelvi lehetőséget ki akar aknázni, deklinálja az
igét és konjugálja a főnevet. Évszázadok óta makacsul él a vágy az
emberekben, hogy feltámasszák a latint; fontolóra vettem, hogy mi szól
mellette, mi szól ellene. John Wilkins analitikus nyelvének
tanulmányozásában is elmerültem: ebben minden szó értelme a szót alkotó
betűkből fejthető meg. Ott, az olvasóterem magas kupolája alatt ismertem
meg Beatrixot.