elpusztult azóta. Egy-egy délután vagy valamelyik este talán még
Brazíliába is elvetődtem, hiszen csak egy itt-ott karókkal kijelölt vonal volt
a határ.
Már rég letettem róla, hogy számláljam a napokat, de egy este – éppen
olyan nap volt, mint a többi – don Alejandro ezekkel a szavakkal fordult
hozzánk:
- Na, most nyugovóra térünk. Jókor reggel útra kelünk.
A folyón lefelé hajózva már olyan boldog voltam, hogy szeretettel
tudtam visszagondolni La Caledoniára.
Újrakezdtük a szombati ülésezgetést. Twirl mindjárt az első ülésen szót
kért. Azt fejtegette, a szokásos szóvirágaival, hogy a Világkongresszus
könyvtára nem szorítkozhat kézikönyvekre, és minden nép és minden nyelv
klasszikus művei olyan hiteles tanúságot képviselnek, hogy azt nem
hagyhatjuk figyelmen kívül büntetlenül. Nyomban meg is szavazták a
javaslatot. Fernández Irala és egy latintanár, doktor Cruz vállalta a feladatot,
hogy összeválogatja a szükséges szövegeket. Twirl már meg is beszélte a
dolgot Nierensteinnal.
Akkoriban kivétel nélkül minden argentinnak Párizs volt az álmai
városa. Talán Fermín Eguren volt az köztünk, aki legtürelmetlenebbül
kívánkozott oda; Fernández Irala következett utána, de egész más okokból.
A Márványkövek költőjének szemében Párizs Verlaine és Leconte de Lisle
városa volt; Eguren meg csak egy nagystílűbb Junín utcát látott benne.
Gyanítom, hogy összejátszott Twirllel. Twirl egy másik ülésen fölvetette,
hogy milyen nyelven beszéljenek a Kongresszus tagjai, és javasolta, hogy
két küldöttünk utazzék Londonba és Párizsba, kutatások céljából.
Pártatlanságot akart színlelni, ezért az én nevemet indítványozta először,