kert vagy a szeretkezés. Én egyetlen ilyen metaforával se megyek semmire,
ha érzékeltetni akarom azt a hosszú, mámorító éjszakát, amelyben boldogan
és elcsigázva jártunk-keltünk, egész hajnalhasadásig. Alig szólaltunk meg,
csak a kerekek és a paták robaja hallatszott a kövezeten. Virradat előtt,
valami hitvány kis patak partján – talán a Maldonado volt, vagy talán a
Riachuelo – Nora Erfjord csengő hangon rázendített Patrick Spens
balladájára, don Alejandro pedig vele dörmögött néhány sort hamisan. Az
angol szavak nem idézték föl bennem Beatrix képét.
- Rosszat akartam, de jót teszek – mormolta Twirl a hátam mögött.
Egy s más az emlékezetemben maradt abból, ami a szemünk elé került –
a Recoleta nagy vöröses fala, a börtön nagy sárga fala, két férfi, aki a
szabályos utcasarkon táncolt, egy rácskerítés mögött egy sakktáblamintás
kövezetű előcsarnok, a vasúti sorompó, az a ház, ahol lakom, egy piac, az
áthatolhatatlan és nyirkos éjszaka – de semmi se fontos ezek közül a futólag
észlelt dolgok közül, amik talán nem is ezek voltak, hanem mások. Csak az
a fontos, hogy éreztük, hogy, ha titokban is, csakugyan létezett a tervünk,
pedig nem is egyszer élcelődve beszéltünk róla, hogy ez a terv a mindenség
volt, és mi magunk. Az esztendők folyamán reménytelenül kerestem annak
az éjszakának a hangulatát; néha már azt hittem, hogy újra megtaláltam a
zenében, a szerelemben, a homályos emlékezetben, de sose tért vissza, csak
egyetlenegyszer, egy reggel, álmomban. Mire esküt tettünk, hogy senkinek
se mondunk semmit erről a dologról, már szombat reggel lett.
Irala kivételével soha többé nem láttam őket. Iralával se hoztuk szóba
soha ezt a történetet; minden szavunk szentségtörés lett volna. Don
Alejandro Glencoe 1914-ben halt meg; Montevideóban temették el. Irala
már egy évvel azelőtt elhalálozott.