Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

A villától úgy száz méterre meglátok valamit. A pejkó megbokrosodik, és
ha nem szorongatom meg a véknyát, és nem rúgtatok be a sikátorba, most
nem vagyok itt, és nem mesélek. Amit láttam, hát az nem akármi volt.
És elsötétült arccal megeresztett egy cifra káromkodást.
Aznap éjjel nem aludtam. Hajnal felé egy rézkarcról álmodtam, mely
Piranesi stílusát idézte, és melyet még sohasem láttam, vagy láttam és
elfelejtettem; a labirintust ábrázolta. Egy ciprusokkal körülvett és kőből
épült amfiteátrum volt, magasabb, mint a ciprusok koronája. Ajtó-ablak
nem volt rajta, de hosszú, keskeny rések végtelen során át be lehetett látni a
belsejébe. Egy nagyítóval megpróbáltam megkeresni a Minótauroszt. A
végén megtaláltam. A szörnyek szörnye volt: nem annyira bika-, inkább
bölényfeje volt, és embertestével úgy hevert a földön, mint aki alszik, és
álmodik éppen. Álmodik? Kiről vagy miről?
Délután elsétáltam a ház előtt. A rácsos kapu be volt zárva, és néhány
csavart vaspánt is rá volt erősítve keresztbe. A hajdani kertet elborította a
gaz. Jobb felől egy kisebb árok húzódott, melynek szélei erősen le voltak
taposva.
Még volt egy lépésem, amit napról napra halogattam, és nemcsak azért,
mert egészen hiábavalónak éreztem, hanem azért is, mert azután már csak
egy lépés marad hátra: az utolsó, az elkerülhetetlen.
Nem valami sok reménnyel ugyan, de elmentem Glew-be. Mariani, az
asztalos, egy éltesebb korú, kövér, vörös képű olasz volt, az az egyszerű és
szívélyes fajta. Amint megláttam, azonnal elvetettem az előző este
kidolgozott haditervet. Átadtam a névjegyemet, amit hangosan betűzött ki,
ünnepélyesen, és a doktor előtt megilletődött szünetet tartva. Megmondtam
neki, hogy azok a bútorok érdekelnek, amiket Turderában készített,
nagybátyám egykori házában. Az olaszból ömlött a szó. Meg sem kísérlem