Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

felidézni a hadonászással kísért szóáradatot, melyet azzal fejezett be, hogy
az ő szeme előtt mindig az a cél lebeg, hogy az ügyfél minden óhaját
teljesítse, legyen az bármilyen hóbort, és hogy ő szóról szóra azt csinálta,
amit kívántak tőle. Aztán némi keresgélés után előhúzott egy fiókból valami
papírokat, és megmutatta: a szövegen nem ismertem ki magam, de ott volt
alatta a megközelíthetetlen Preetorius aláírása. (Az olasz nyilván ügyvédnek
nézett.) Búcsúzóul még annyit mondott, hogy a világ minden kincséért sem
tenné be még egyszer a lábát a Turderába, és még kevésbé a házba.
Hozzátette, hogy az ügyfél, az szent, de az ő szerény véleménye szerint
Preetorius úr bolond. Gyorsan elhallgatott, mint aki bánja, hogy ennyit is
mondott. Többé egyetlen szót sem tudtam kihúzni belőle.
Én előre láttam ezt a kudarcot, de más dolog az előrelátás, és más dolog
az esemény bekövetkezése.
Azt hajtogattam magamban, hogy egyetlen titok van csupán, az idő: a
tegnap, a ma, a jövő, a mindig és a soha végtelen szövevénye. Ez a mélyen
szántó gondolat azonban nem juttatott semmi eredményre: a délutánokat
Schopenhauer meg Royce tanulmányozásával töltöttem, esténként pedig a
Vörös Ház körül bolyongtam, a telek mentén futó földutakon. Néha valami
igen fehér fény szűrődött ki az emeleti ablakon, máskor meg mintha
nyögést hallottam volna. Így ment ez egészen január 19-ig.
Ez a nap is azok közé a Buenos Aires-i napok közé tartozott, amikor az
ember úgy érzi, hogy a nyár nemcsak gyötri, csúfot űz belőle, hanem meg is
alázza. Éjjel tizenegy óra felé kitört a vihar. Előbb a déli szél rohama, aztán
a felhőszakadás. Vaktában mentem előre, hogy egy fa alá húzódjam. Egy
hatalmas villám fehér fényében hirtelen ott volt előttem a villa rácsos
kapuja, alig néhány lépésre. Nem is tudom, félve-e vagy reménykedve,
lenyomtam a kilincset. És a kapu váratlanul kinyílt. A szél csak úgy röpített