- Íme, szereplői lettünk egy mesének, jogos tehát, hogy
emlékeztesselek: a mesékben a leggyakrabban előforduló szám a három.
A költő önkéntelenül közbevágott, s ezt mormolta: - A varázsló három adománya, a triászok és a kétségbevonhatatlan
Szentháromság.
A király folytatta: - Elismerésünk jeléül vedd ezt az arany álarcot.
- Köszönöm és megértettem – mondta a költő.
Újabb év telt el. A palota őreinek feltűnt, hogy a költő nem hozott
magával semmilyen kéziratot. A király is némiképp megdöbbenve felejtette
a poétán a szemét; mintha nem ugyanaz az ember lett volna. Valami – s
bizonyos, hogy nem az idő – felszabdalta és átrendezte a vonásait. A szeme
mintha nagyon távolra nézett volna, vagy talán már nem is látott vele. A
költő könyörögve kérte, hadd váltson néhány szót a királlyal. A rabszolgák
kiürítették a termet. - Nem írtad meg az ódát? – kérdezte a király.
- De igen – válaszolta szomorúan a költő. – Bárcsak a mi Urunk, Jézus
Krisztus, megtiltotta volna. - Elmondanád?
- Nem merem.
- Felruházlak a kellő bátorsággal – jelentette ki a király.
A költő elmondta a verset. Egyetlen sor volt.
S mivel nem vitte rá őket a lélek, hogy fennhangon kiejtsék, király és
költő úgy ízlelgette a sort, akár titkos imát vagy istenkáromlást. A királyt
ugyanúgy elkápráztatta, ugyanúgy lesújtotta a csoda, mint a másikat. Csak
nézték egymást, s halottsápadtak voltak mind a ketten.
blacktrush
(BlackTrush)
#1