- Minden rendben van, és mégsem történt semmi. Az erekben nem fut
gyorsabban a vér. A kezek nem kaptak az íjakhoz. Senki el nem sápadt.
Senki sem hallatott csatakiáltást, s a vikingeknek sem tárta oda a keblét
senki. Egy esztendő leforgásával újabb hőskölteménynek tapsolunk, költő.
Jóváhagyásunk jeléül fogd e tükröt; ezüst. - Köszönöm és megértettem – mondta a költő.
Az ég csillagai visszatértek fénylő ösvényeikre. A csalogány újra dalolt
a szász vadonban, s a költő ismét ott volt a kódexével, amely most rövidebb
volt, mint az előző. Nem emlékezetből mondta föl; szembeszökő
bizonytalansággal olvasta, ki-kihagyva egyes részeket, mintha maga sem
értené, vagy félne közönséges fülek elé bocsátani őket. Különös mű volt.
Nem a csatát írta le, maga volt a csata. Harci zűrzavarában ott kavargott az
Isten, aki Három és Egy, Írország pogány istenségei s azok az istenek is,
akik csak századok múltán, a Régibb Edda kezdetén hadakoznak majd. A
forma sem volt kevésbé érdekfeszítő. Egyes számban álló főnevek többes
számú igékhez kapcsolódtak. Az elöljárószók használata felrúgott minden
bevett szabályt. Csikorgó fordulatok keveredtek lágy dallamokkal. A képek
önkényesek voltak vagy önkényesnek hatottak.
A király váltott néhány szót a körülötte álló írástudókkal, majd így
szólt: - Első költeményedről megállapíthattam, hogy szerencsés summázata
volt mindannak, amit Írországban eladdig énekbe, versbe szedtek. Emez
minden eddigit fölülmúl és érvénytelenít. Felfüggeszt, csodát teremt,
tündököl. A tudatlanok ilyenre nem képesek, csak az értők, a kevesek.
Elefántcsont szelence őrizze e példányt, az egyedülit. A tolltól, amely ily
kiváló művet alkotott, még ennél is remekebb remeket várhatunk.
Mosolyogva fűzte hozzá:
blacktrush
(BlackTrush)
#1