szántják a földeket. A síkság s a rajta portyázó törzsek rendkívül ügyessé
tették e népet a lovaglásban és az íjazásban. Az ember végül mindig
hasonul az ellenségeihez. A lándzsáik hosszabbak a mieinknél, hiszen az
urnok lovasok, nem gyalogosok.
Amint már feltételezhető is, a betűvetéshez nem értenek, s a szaru
tintatartót és a pergament sem ismerik. Vésik a betűiket, akár a mi őseink a
rúnákat, melyeket Odin nyilatkozott ki nekik, miután – Odin feláldozza
Odint – kilenc éjszakán át függött a kőrisfán.
Emez általános híradáshoz hozzáfűzöm azt a beszélgetést, melyet Ulf
Sigurdarsonnal, e komoly, megfontolt beszédű izlandi férfiúval folytattam.
Uppsalában, a templom közelében találkoztunk. A rőzsetűz már kialudt; a
fal hasadékain hideg és hajnalpír szüremlett be. Kint a havon bizonyára
otthagyták már sunyi nyomaikat a szürke farkasok, melyek felfalják a
három isten alá rendelt pogányokat. Társalgásunk – az egyházi személyek
közti szokáshoz híven – latinul kezdődött, de csakhamar áttértünk arra az
északi nyelvre, amelyet az Ultima Thulétől az ázsiai vásárokig mindenütt
beszélnek. A férfiú azt mondotta:
- Skaldok családjából származom; elegendő volt megtudnom, hogy az
urnok költészete egyetlen szóból áll, s máris e szó s az urnok földjére
vezető utak felkutatására indultam. Nem csekély fáradságomba s
munkámba telt, míg egy esztendő múltán odaértem. Már leszállt az éjszaka;
s látom, hogy az emberek, akik utamba kerülnek, görbe szemmel néznek
rám, s már el is talált egy-egy felém hajított kő. Kovácsműhely fénylett föl
előttem; sietve beléptem.
A kovács szállást kínált éjszakára. Orm volt a neve. A nyelv, amelyet
beszélt, csaknem egyezett a miénkkel. Az ő szájából hallottam először a
király nevét: Gunnlaugnak hívták. Megtudtam, hogy az utolsó háború óta