Egy megfáradt ember utópiája
Utópiának nevezte el;
ez a görög szó azt jelenti:
nincs olyan hely.
QuevedoNincs két egyforma hegy a földön, de a síkság mindenütt egy és ugyanaz.
Mentem, mentem a síkság közepén. Azon tűnődtem – bár valójában nem is
izgatott a dolog –, hogy vajon Oklahomában járok-e, vagy Texasban, vagy
talán azon a vidéken, melyet az irodalomban járatos emberek pampának
neveznek. Kerítést nem láttam sehol, se jobbra, se balra. Mint már
annyiszor, Emilio Oribe sorait mondogattam most is magamban:
A véghetetlen és félelmes pusztaságon,
Brazília felé...Ezek a sorok, melyek egyre nőnek, terebélyesednek bennem.
Rögös volt az út. Eleredt az eső. Két-háromszáz méterre világosságot
pillantottam meg egy ház ablakaiban. A ház alacsony, négyszögletes volt, és
fák vették körül. Hatalmas férfi nyitott ajtót: szinte félelmet keltett. Szürke
ruhát viselt. Éreztem, hogy vár valakit. Az ajtón nem volt zár.
Tágas szobába léptünk; a falai fából voltak. A mennyezeten sárgás
fényű lámpa függött. Az asztalt valami oknál fogva furcsának találtam.