Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

(BlackTrush) #1

Vízóra állt rajta, addig csak egyszer láttam ilyet, valami metszeten. A férfi
hellyel kínált.
Különféle nyelveken próbáltam szólni hozzá, de egyiken sem értett.
Aztán megszólalt: latinul beszélt. Összeszedtem erősen megkopott
gimnáziumi ismereteimet, s várakozva tekintettem a beszélgetés elé.



  • A ruhádról úgy látom – mondta –, hogy messzi századból érkezel. A
    nyelvi sokféleség a népek közötti különbségek kialakulásának, sőt a
    háborúnak kedvezett; ma ismét latinul beszélnek a földön. Egyesek attól
    félnek, hogy a nyelv megint csak lebomlik majd franciára, limuzinra meg
    papiamentóra, de ettől egyelőre nem kell tartani. Engem egyébként nem
    érdekel sem a múlt, sem a jelen.
    Nem szóltam egy szót sem, mire ő így folytatta:

  • Ha nem feszélyez, hogy mást enni látsz, tarts velem.
    Rájöttem, hogy észrevette zavaromat; így hát elfogadtam a meghívását.
    Végigmentünk egy folyosón – ajtók nyíltak mindkét oldalán –, s egy kis
    konyhába értünk, ahol minden fémből volt. A vacsorát tálcára raktuk, és
    visszamentünk a szobába. A tálcára húsgombócok kerültek
    kukoricapehellyel meg egy fürt szőlő, valamilyen ismeretlen gyümölcs – az
    íze a fügéére emlékeztetett – és egy nagy korsó víz. Kenyérre nem
    emlékszem. A vendéglátóm arca éles metszésű volt, s a tekintetét valahogy
    különösnek találtam. Nem felejtem el ezt a komor, sápadt arcot, melyet nem
    látok viszont soha többé. Beszédét nem kísérte taglejtéssel.
    Majd beletört a nyelvem a latinba, de azért sikerült megkérdeznem tőle:

  • Nem lepett meg, hogy csak úgy betoppanok?

  • Nem – válaszolta –, hisz minden évszázadban betoppan hozzánk
    valaki. Senki sem marad sokáig, legkésőbb holnapra te is otthon leszel.

Free download pdf