Vízóra állt rajta, addig csak egyszer láttam ilyet, valami metszeten. A férfi
hellyel kínált.
Különféle nyelveken próbáltam szólni hozzá, de egyiken sem értett.
Aztán megszólalt: latinul beszélt. Összeszedtem erősen megkopott
gimnáziumi ismereteimet, s várakozva tekintettem a beszélgetés elé.
- A ruhádról úgy látom – mondta –, hogy messzi századból érkezel. A
nyelvi sokféleség a népek közötti különbségek kialakulásának, sőt a
háborúnak kedvezett; ma ismét latinul beszélnek a földön. Egyesek attól
félnek, hogy a nyelv megint csak lebomlik majd franciára, limuzinra meg
papiamentóra, de ettől egyelőre nem kell tartani. Engem egyébként nem
érdekel sem a múlt, sem a jelen.
Nem szóltam egy szót sem, mire ő így folytatta: - Ha nem feszélyez, hogy mást enni látsz, tarts velem.
Rájöttem, hogy észrevette zavaromat; így hát elfogadtam a meghívását.
Végigmentünk egy folyosón – ajtók nyíltak mindkét oldalán –, s egy kis
konyhába értünk, ahol minden fémből volt. A vacsorát tálcára raktuk, és
visszamentünk a szobába. A tálcára húsgombócok kerültek
kukoricapehellyel meg egy fürt szőlő, valamilyen ismeretlen gyümölcs – az
íze a fügéére emlékeztetett – és egy nagy korsó víz. Kenyérre nem
emlékszem. A vendéglátóm arca éles metszésű volt, s a tekintetét valahogy
különösnek találtam. Nem felejtem el ezt a komor, sápadt arcot, melyet nem
látok viszont soha többé. Beszédét nem kísérte taglejtéssel.
Majd beletört a nyelvem a latinba, de azért sikerült megkérdeznem tőle: - Nem lepett meg, hogy csak úgy betoppanok?
- Nem – válaszolta –, hisz minden évszázadban betoppan hozzánk
valaki. Senki sem marad sokáig, legkésőbb holnapra te is otthon leszel.