Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

Eleinte megpróbált kialakítani valamiféle rutint. Mateteát ivott, maga
sodorta, fekete cigarettát szívott, elolvasott, aztán újraolvasott bizonyos
számú oldalt, megpróbált beszélgetni egy kicsit Clementinával, amikor az
tálcán ételt vitt neki, és mielőtt elfújta volna a gyertyát, ismételgetett,
szépítgetett egy bizonyos beszédet. Nem volt könnyű szóra bírni a már
ugyancsak koros Clementinát, mert az asszony emlékei régóta csak a
vidékre, a vidék mindennapjaira korlátozódtak.
Volt egy sakktáblája is, amelyen végtelen, kusza partikat játszott.
Hiányzott egy bástya: legtöbbször egy golyót vagy egy kétfillérest tett a
helyére.
Arredondo, hogy múlassa az időt, minden reggel ronggyal és partvissal
kitakarította a szobáját, és kikergette a pókokat. A fekete asszonynak nem
tetszett, hogy ilyen alantas dologgal foglalkozik, hisz az rá tartozik, meg a
gazdája amúgy sem tudja rendesen elvégezni.
Szeretett volna akkor kelni, amikor már magasan jár a nap, de a
megszokott hajnali ébredés erősebb volt az akaratánál. Rettenetesen
hiányoztak a barátai, de tudta, s nem volt benne keserűség, hogy –
leküzdhetetlen tartózkodása miatt – ő nem hiányzik nekik. Egy délután
egyikőjük érdeklődött felőle, de nem jutott tovább az udvarnál. A néger
nem ismerte; Arredondo sosem tudta meg, ki lehetett. Minthogy megrögzött
újságolvasó volt, csak nehezen tudott lemondani a mulandó apróságok
múzeumáról. Nem szokott gondolkodni, se tűnődni.
Egyformák voltak a nappaljai és az éjszakái, de a vasárnapot
nehezebben viselte.
Július közepén rájött, hogy hiábavaló volt felosztania az időt, az úgyis
magával ragad mindenkit. Attól fogva a széles – ma véráztatta – uruguayi
földön jártatta a képzeletét: Santa Irene hepehupás mezőin, ahol egykor