bajtársammal elhaladtunk a La Razón szerkesztősége előtt. Egyszer csak
halljuk, hogy odabent megszegi valaki a parancsot. Nyomban bementünk.
Koromsötét volt a helyiségben, de golyózáporral leterítettük a szájjártatót.
Mikor elhallgatott, odamentünk, hogy a lábánál fogva kicibáljuk, de csak
egy fonográfnak nevezett gépet találtunk, ami magában beszélt.
Mindenki felnevetett.
Arredondo tovább fülelt. Odaszólt neki a katona:
- No mit szól, komám, hogy felsültünk?
Arredondo nem felelt. Az egyenruhás odahajolt az arcához, és így szólt: - Mondd utánam, de rögtön, hogy „Éljen országunk elnöke, Juan Idiarte
Borda!”
Arredondo nem ellenkezett. Gúnyos taps közepette az ajtónak vette az
irányt. Már az utcán mart belé az utolsó sértés. - Még hogy a félelem nem ostoba, és nem szít haragot!?
Gyáván viselkedett, de tudta, hogy nem gyáva. Komótosan visszament a
házába.
Augusztus 25-én valamivel kilenc után ébredt Avelino Arredondo.
Először Clarára gondolt, aztán a dátumra. Megkönnyebbülten mondta
magában: „Ég veled, várakozás. Elérkezett a nap.”
Sietség nélkül megborotválkozott, a megszokott arc nézett vissza rá a
tükörből. Elővett egy vörös nyakkendőt, hozzá a legszebb ruháját. Későn
ebédelt. Esőt jósolt a szürke égbolt; mindig tűző napfényt álmodott erre a
napra. Egy csepp keserűséget érzett, hogy örökre meg kell válnia a nedves
szobától. Az udvaron összetalálkozott a néger szolgálóval, odaadta neki az
utolsó pesóit. A vasbolt cégérén színes rombuszokat látott, s eltűnődött,
hogy több mint két hónapja nem gondolt rájuk. Elindult a Sarandí utca felé.
Ünnepnap volt, kevesen jártak az utcán.