másik után. Megszólaltam, hogy palástoljam zavaromat:
- A Szentírás valami hindosztáni nyelvű változatáról van szó, nemde?
- Nem.
Aztán halkra fogta a hangját, mintha titkot árult volna el: - A síkság egyik településén szereztem néhány rúpiáért és egy Bibliáért
cserébe. A tulajdonos nem tudott olvasni. Föltételezem, hogy amulettnek
nézte a Könyvek Könyvét. A legalacsonyabb kasztból származott; az
emberek beszennyeződtek, ha csupán az árnyékára léptek. Azt mondta,
hogy könyvének Homokkönyv a neve, mivel sem ennek, sem a homoknak
nincs se eleje, se vége.
Megkért, hogy keressem meg az első lapot.
Bal kezemet a könyv borítójára tettem, és a hüvelykujjammal, mely
szinte a mutatóujjamra tapadt, kinyitottam a kötetet. Hiába volt minden: a
címlap és a kezem közé mindig bekeveredett egypár lap. Úgy nézett ki,
mintha a könyvből sarjadnának. - Most keresse meg a végét.
Megint kudarcot vallottam. Alig tudtam kinyögni, és hangom egészen
megváltozott: - Ez nem lehet igaz.
A Biblia-árus suttogva válaszolta: - Nem lehet, de mégis igaz. E könyv oldalainak száma valóban
végtelen. Egyik sem az első, egyik sem az utolsó. Nem tudom, miért
vannak ilyen szeszélyes módon számozva. Talán azért, hogy bizonyítsák:
mindegy, milyen számjeggyel jelöljük egy végtelen sorozat határpontjait.
Aztán, mintha csak hangosan gondolkodna, hozzátette: - Ha a tér végtelen, akkor a tér bármely pontján lehetünk. Ha az idő
végtelen, akkor pedig az idő bármely szakában.