Kék tigrisek
Blake híres versében fényes láng, a Gonosz örök megtestesítője a tigris;
talán szerencsésebb Chestertonnak az a mondása, amely rémítően fenséges
jelképként értelmezi az állatot. Egyébként nem is igen van szavunk, amely
pontosan ráillenék a tigris alakjára, amely immár évszázadok óta jelen van
az emberi képzeletben. Engem mindig is vonzottak a tigrisek. Emlékszem,
hogy gyerekkoromban jobbára csak egyetlen ketrec előtt időztem az
állatkertben: a többi egyáltalán nem érdekelt. Akkoriban aszerint ítéltem
meg az enciklopédiákat és a természetrajzkönyveket, hogy milyen képekkel
ábrázolták a tigrist. Mikor felfedeztem A dzsungel könyvét, csalódást
okozott, hogy a hős ellenségeként szerepel benne Sir Kán, a tigris. Az évek
múlásával sem apadt el ez a különös vonzalom. Túlélte az élet szokványos
viszontagságait, akárcsak azt, hogy – paradox módon – vadász szerettem
volna lenni. Egészen a közelmúltig – most ugyan távolinak találom az
időpontot, pedig valójában nem az – békében megfért ez a szerelem a
lahore-i egyetemen végzett megszokott munkámmal. Keleti és nyugati
logikát adok elő, vasárnaponként pedig Spinoza műveiről tartok
szemináriumot. Hadd mondom el azt is, hogy skót vagyok; talán épp a
tigrisek iránti vonzalmam csábított el Aberdeenből ide, Pandzsábba. Életem
eddig szokványos mederben folyt, álmaimban pedig mindig tigriseket
láttam. (Időközben más lények foglalták el a helyüket.)
Minderről többször beszámoltam, így az egész már távol esik tőlem.
Mégsem hagyhatom el, mert nélkülözhetetlen a vallomásomhoz.