Elfordított tekintettel halomba söpörtem a korongokat, aztán mindet
kihajítottam az ablakon. Különös megkönnyebbüléssel vettem tudomásul,
hogy csökkent a számuk. Gondosan bezártam az ajtót, és lefeküdtem az
ágyra. Pontosan az iménti testhelyzetet vettem föl, s igyekeztem meggyőzni
magam, hogy az egész csak álom volt. Hogy eltereljem a figyelmemet a
korongokról, és hogy valahogy eltöltsem az időt, fennhangon, kimért
pontossággal elismételtem az Etika nyolc definícióját és hét axiómáját.
Nem tudom, segített-e rajtam. Efféle sanyargatások közepette egyszerre
csak kopogást hallottam. Ösztönösen megrettentem, hogy meghallották,
amint magamban beszélek, s kinyitottam az ajtót.
Bhagvan Dász, a legidősebb hindu állt ott. Jelenlététől mintha egy
pillanatra visszazökkentem volna a mindennapok világába. Kimentünk a
kunyhóból. Reménykedtem, hogy időközben eltűntek a korongjaim, de ott
hevertek a földön. Már nem tudom, hány darab volt.
Az öreg megnézte őket, aztán rám nézett.
- Ezek nem itteni kövek. Fentiek – mondta idegen hangon.
- Fentiek bizony – válaszoltam. Majd némi hivalkodással elmondtam,
hogy a fennsíkon találtam őket, ám azonmód el is szégyelltem magam a
magyarázkodásom miatt. Bhagvan Dász rám se hederített, megbűvölten
meredt a kövekre. Megparancsoltam, hogy szedje össze őket. Meg se
moccant.
Nehéz bevallanom, hogy akkor pisztolyt rántottam, és még egyszer
elharsogtam a parancsot.
Bhagvan Dász azt hebegte: - Legyen inkább golyó a szívemben, mint kék kő a markomban.
- Gyáva vagy – mondtam neki.