Azt hiszem, bennem sem volt kisebb a rémület, mégis behunytam a
szemem, és bal kézzel felvettem egy maréknyit a kőből. Eltettem a
pisztolyomat, s a jobb tenyerembe potyogtattam a köveket. Máris több volt
belőlük.
Akkorra öntudatlanul is hozzászoktam már az átváltozásukhoz. Sokkal
meglepőbbnek találtam Bhagvan Dász kiáltozását.
- A szaporodó kövek! – kiáltott fel. – Most sok van belőlük, de könnyen
átalakulnak. Telihold alakjuk van, s olyan kék színük, amilyet halandó csak
álmában láthat. Őseim ősei nemhiába óvtak az erejüktől.
Az egész falu körénk sereglett.
Úgy éreztem, én vagyok ama csoda varázserejű letéteményese.
Mindenki ámulatára felszedtem a korongokat; fel-felemeltem, aztán
leejtettem, szétszórtam őket, s azok a szemem előtt különös módon
szaporodtak vagy épp fogytak.
Összecsődült az álmélkodó, megrettent népség. A férfiak
kényszerítették az asszonyokat a csodanézésre. Egyikük-másikuk azért az
arca elé emelte a karját vagy befogta a szemét. Senki sem merészelt a
korongokhoz nyúlni, egyedül egy gyerek játszadozott velük boldogan.
Hirtelen felötlött bennem, hogy ezzel a zűrzavarral csak meggyalázzuk a
csodát. Összegyűjtöttem ahány korongot csak tudtam, és visszavonultam a
kunyhómba.
Lehet, hogy azóta igyekeztem kiverni a fejemből, miképp folytatódott
az a nap, mely egy máig tartó balszerencse-sorozat kezdetét jelentette.
Tény, hogy nem emlékszem rá. Alkonyattájt sóvárgással idéztem föl az
előző estét, noha nem voltam akkor különösképpen boldog, hiszen azt is,
mint már annyi éjszakát, a tigris rögeszméje töltötte be. Abban az
álomképben kerestem menedéket, amely azelőtt csupa erő volt, most