Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

Apám nagyon okos ember volt, és mint minden okos ember, kedves is.
Egyszer figyelmeztetett, hogy jól nézzem meg a katonákat, egyenruhákat,
laktanyákat, zászlókat, templomokat, papokat meg hentesüzleteket, mert
hamarosan mind eltűnik, de a gyerekeimnek majd elmondhatom, hogy én
láttam őket. A jóslata nem vált még be, sajnos. Apám olyan szerény ember
volt, hogy legszívesebben láthatatlanná vált volna. Bár roppant büszke volt
angol felmenőire, gyakran tréfálkozott is velük, amikor is színlelt
aggodalommal kijelentette: „Végtére is kik az angolok? Egy sereg mezei
munkás.” Shelley, Keats és Swinburne volt a bálványa. Olvasóként két
terület érdekelte. Elsősorban a metafizika és a pszichológia (Berkeley,
Hume, Royce és William James). Másodsorban az irodalom és a Kelettel
foglalkozó könyvek (Lane, Burton és Payne). Ő tárta fel előttem a költészet
erejét – azt, hogy a szó nemcsak a kommunikáció eszköze, hanem mágikus
jelkép és zene is. Ha ma angol verseket mondok, anyám szerint pontosan
olyan a hangom, mint apámé volt. Még ha akkor nem is voltam tudatában,
tőle kaptam az első filozófiaórákat is. Egészen fiatal koromban egy
sakktábla segítségével elmagyarázta Zénón paradoxonjait – Akhilleusz és a
teknőc esetét, a mozdulatlanul repülő nyílvesszőt, a mozgás lehetetlenségét.
Később – Berkeley nevét nem említve – igyekezett megismertetni az
idealizmus alapfogalmaival.
Anyám, Leonor Acevedo de Borges, régi argentin és uruguayi családok
sarja, kilencvennégy évesen is életerős, egészséges asszony, és jó katolikus.
Fiatalságom idején a vallás a nők és a gyerekek dolga volt; Buenos
Airesben a legtöbb férfi szabadgondolkodó volt – bár ha megkérdezték
volna őket, katolikusnak vallották volna magukat. Azt hiszem, örököltem
anyámtól azt a tulajdonságát, hogy mindig jót feltételez az emberekről, és
sokra tartja a barátságot. Anyám mindig is vendégszerető természet volt.