Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

Két fiúgyerek közül apám volt a fiatalabbik. Entre Ríosban született, de
mindig azt mondta a nagyanyámnak, aki ugye tekintélyes angol hölgy volt,
hogy ő igazából nem is Entre Ríos-i, mert „engem a pampán nemzettek”.
Nagyanyám ilyenkor angolos tartózkodással azt felelte: „Igazán nem
tudom, mire gondolsz.” Apám persze igazat mondott, hiszen az 1870-es
évek elején ő volt Buenos Aires tartomány északi és nyugati határán a
főparancsnok. A határvidéki életről sok történetet hallottam
gyerekkoromban Fanny Haslamtól. Egyiket meg is írtam A harcos és a
rabnő történetében. Nagyanyám több indián törzsfőnökkel is beszélt, úgy
rémlik, elég barbár neveik voltak: Simón Coliqueo, Catriel, Pincén és
Namuncurá. Borges ezredest az egyik polgárháborúnkban, 1874-ben érte a
halál. Negyvenegy éves volt. A La Verde-i csatában elszenvedett vereség
zűrzavarában tíz-tizenkét társa kíséretében, fehér poncsóban, lassú
tempóban lovagolt az ellenség vonalai felé, amikor két Remington-lövedék
halálra sebezte. Remington puskát ekkor használtak először Argentínában;
szórakoztató belegondolni, hogy a reggelente használt borotvám és a
nagyapám életét kioltó fegyver márkaneve egybeesik.
Fanny Haslam buzgó olvasó volt. Már nyolcvan fölött járt, és az
emberek, ha kedveskedni akartak neki, megjegyezték, hogy manapság már
nincsenek Dickenshez meg Thackeray-hez fogható írók. Nagyanyám erre
azt felelte: „Én tulajdonképpen jobban szeretem Arnold Bennettet,
Galsworthyt és Wellst.” Mielőtt 1935-ben, kilencvenéves korában meghalt,
odahívott bennünket, és vékonyka hangján így szólt (angolul, mert
spanyolul ugyan folyékonyan, de gyengén tudott): „Én csupán egy lassan,
nagyon lassan haldokló asszony vagyok. Nincs ebben semmi rendkívüli, se
érdekes.” Egyáltalán nem látta okát, hogy az egész háznép aggódjon miatta,
és mentegetőzött, hogy olyan sokáig haldoklik.