sóvárgok én az után a hősi sors után, amelyet az istenek – kétségtelenül
bölcsen – megtagadtak tőlem.
Már említettem, hogy a gyerekkoromat jórészt otthon töltöttem.
Minthogy nem voltak barátaim, a nővéremmel kitaláltunk két képzeletbeli
társat, akiket, ki tudja, miért, Quilosnak és Molinónak hívtunk. (Amikor
meguntuk őket, anyánknak azt mondtuk, hogy meghaltak.) Mindig is
rettentő rövidlátó voltam, szemüveget viseltem, és eléggé törékeny is
voltam. Tudva, hogy a családom java katonáskodott – még apám fivére is
tengerésztiszt volt –, én pedig sosem öltök majd egyenruhát, már egész
fiatalon szégyelltem magam, hogy a könyvek és nem a tettek embere
vagyok. Egész gyerekkoromban azt gondoltam, hogy igazságtalanság
volna, ha engem szeretnének. Úgy éreztem, hogy nem érdemlek semmiféle
szeretetet; emlékszem, mennyire szégyelltem magam a születésnapjaimon,
mert mindenki elhalmozott ajándékokkal, pedig én úgy gondoltam, hogy
semmit sem tettem, amivel kiérdemeltem volna, és csak egy kókler vagyok.
Jó harmincéves lehettem, mire sikerült túljutnom ezen az érzésen.
Otthon egyaránt használtuk az angolt és a spanyolt. Ha megkérdeznének,
hogy mi volt életem legfontosabb eseménye, azt felelném, hogy apám
könyvtára. Néha azt hiszem, hogy én tulajdonképpen sosem léptem ki abból
a könyvtárból. Még most is magam előtt látom. Könyvtárszoba volt,
üvegszekrényben a polcok, rajtuk több ezer kötet. Nagyfokú rövidlátásom
miatt már elfelejtettem az akkor látott arcok javát (lehet, hogy amikor
Acevedo nagyapámra gondolok, a fényképét idézem fel), a Chambers’s
Encyclopaedia és a Britannica acélmetszeteire viszont élénken emlékszem.
A Huckleberry Finn kalandjai volt az első regény, amit végigolvastam.
Utána következett a Hajszás évek és a Flush Days in California. És