évekbeli, polgárháborús korszakával foglalkozott. Emlékszem, adtam a
regényéhez a német expresszionistáktól kölcsönzött, gyengécske
metaforákat, amelyeket apám rezignáltan elfogadott. Jó ötszáz példányt
nyomtatott a könyvből, aztán magával hozta Buenos Airesbe, és a
barátainak osztogatta. Valahányszor felbukkant a kéziratban szülővárosa
neve: Paraná, a nyomdászok Panamára javították abban a hitben, hogy
elírás. Apám nem akart akadékoskodni, meg így viccesebbnek is találta,
úgyhogy végül úgy hagyta. Ma már bánom, hogy fiatal fejjel
belekontárkodtam a könyvbe. Tizenhét évvel később apám azt mondta a
halála előtt, hogy nagyon örülne, ha átírnám a regényt közvetlenebb
stílusban, kihagyva a szépelgő, nagyzoló részeket. Akkoriban magam is
írtam egy történetet egy farkasemberről, el is küldtem egy népszerű madridi
folyóiratnak, La Esfera volt a neve, a szerkesztői nagyon bölcsen
elutasítottak.
1919-1920 telét Sevillában töltöttük, ott jelent meg nyomtatásban az
első versem. Himno del mar (Himnusz a tengerhez) volt a címe, a Grecia
folyóirat 1919. december 31-i számában adták ki. Majd megszakadtam,
hogy Walt Whitman szóljon a versből:
Ó tenger! Ó mítosz! Ó nap! Ó végtelen pihenőhely!
Tudom, miért szeretlek. Tudom, hogy mindketten vének vagyunk,
hogy századok óta ismerjük egymást...
Ó Próteusz, belőled születtem –
mindketten láncra verten és bolyongón,
mindketten csillagéhesen,
mindketten remények és csalódások közt...!