Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

Eldöntöttük, hogy hazamegyünk, csak előtte még Spanyolországban töltünk
egy évet. Az argentinok akkoriban kezdték lassan felfedezni. Korábban
olyan jeles írók, mint Leopoldo Lugones és Ricardo Güiraldes szándékosan
kihagyták európai útjaik során. Ez nem szeszély volt. Buenos Airesben a
spanyolok mindig is alantas munkákat vállaltak – cselédek, pincérek,
napszámosok vagy épp kiskereskedők voltak –, mi, argentinok sosem
éreztük magunkat spanyolnak. Tulajdonképpen már a függetlenség
kikiáltásakor, 1816-ban megváltunk a spanyolságtól. Amikor gyerekként
elolvastam Prescott-tól Mexikó és Peru meghódítását, meglepetten láttam,
hogy milyen romantikusan ábrázolja a hódítókat. Nekem, aki efféle
katonaemberek leszármazottja voltam, érdektelen népség volt. A franciák
szemén keresztül nézve a latin-amerikaiak viszont színes figuráknak
találták a spanyolokat, és García Lorca alapkészletének megfelelően –
cigányok, bikaviadal, mór építészet – tekintettek rájuk. Bár a spanyol volt
az anyanyelvünk, és leginkább spanyol és portugál vér csörgedezett az
ereinkben, az én családom sosem gondolta, hogy az utazással mintegy
visszatérünk Spanyolországba három évszázad távollét után.
Azért mentünk Mallorcára, mert olcsó és szép volt, és rajtunk kívül alig
fordult meg ott turista. Majdnem egy teljes évig maradtunk, Palmában és
egy magasan fekvő, hegyi faluban, Valldemosában laktunk. Folytattam a
latintanulmányaimat, ezúttal egy pap segítségével, aki elárulta nekem, hogy
mivel neki elég a magával hozott tudás, még sosem próbált meg elolvasni
egy regényt. Végignéztük Vergiliust, ma is nagyra tartom. Emlékszem,
ügyes úszásommal mennyire megleptem a helyieket, én persze gyors
sodrású folyókban tanultam meg úszni, például az Uruguayban és a Rhône-
ban, a mallorcaiak ellenben a sima, békés tengerhez voltak szokva. Apám
közben írta a regényét, amely szülőföldjének, Entre Ríosnak 1870-es