Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

megvetett mindent, ami kasztíliai. Cansinos legizgalmasabb vonása az volt,
hogy mindenestől az irodalomnak élt, nem érdekelte a pénz, se a hírnév. Jó
költő volt, 1915-ben kiadott El candelabro de siete brazos (A hétkarú
gyertyatartó) címmel egy – főleg erotikus – zsoltárokból álló kötetet. Írt
még regényeket, novellákat és esszéket; amikor megismertem, egy irodalmi
kört is vezetett.
Minden szombaton eljártam a Café Colonialba, éjfélkor gyűltünk össze,
és hajnalig beszélgettünk. Olykor harmincan-negyvenen is voltunk. A
csoport megvetett mindennemű spanyol couleur locale-t, a cante jondót, a
bikaviadalt. Imádták az amerikai dzsesszt, és inkább európaiak akartak
lenni, mint spanyolok. Cansinos mindig felvetett egy témát – a metafora, a
szabadvers, a költészet hagyományos formái, elbeszélő költészet, a
melléknév, az ige. A maga békés módján diktátorkodott, nem tűrt meg
kortárs költőkre tett barátságtalan utalásokat, és igyekezett magas szinten
tartani a beszélgetést.
Cansinos nagyon olvasott volt. Lefordította De Quincey-től az Egy
angol ópiumevő vallomásait, görögből Marcus Aurelius Elmélkedéseit,
Barbusse regényeit, Schwobtól pedig az Vies imaginaires-t. Később teljes
Goethe- és Dosztojevszkij-fordításokra vállalkozott. Ő készítette el az
Ezeregyéjszaka első spanyol fordítását, amely jóval szabadabb, mint Burton
vagy Lane változata, de azt hiszem, élvezetesebb olvasmány. Egyszer
elmentem hozzá, és bevitt a könyvtárába. Vagy inkább azt kellene
mondanom, a könyvtárházába, mert az teljes egészében könyvekkel volt
telezsúfolva. Olyan volt, mintha erdőben törne utat magának az ember.
Polcokra nem futotta neki, így a padlótól a plafonig tornyokban álltak a
könyvek, és a függőleges oszlopok közt kellett haladnia az embernek. Az én
szememben Cansinos annak az Európának a múltját testesítette meg,