Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

amelyet én épp magam mögött hagytam; valamiképpen ő minden – keleti és
nyugati – kultúra jelképe volt. De volt egy visszás tulajdonsága, ami miatt
nem tudott kijönni hangadó kortársaival: a könyveiben túlzottan dicsért
másod- és harmadrendű írókat. Ortega y Gasset akkoriban állt karrierje
csúcsán, de Cansinos rossz filozófusnak és rossz írónak találta. Én
leginkább az irodalmi beszélgetés örömét kaptam tőle. Továbbá arra is
ösztönzött, hogy olvasóként messzebbre kalandozzam. Majmolni kezdtem a
stílusát. Hosszú, áradó mondatokban írt, nyelvének nem spanyol, inkább
erősen héber íze volt.
Különös módon épp Cansinos találta ki 1919-ben az „ultraizmus”
kifejezést. Úgy gondolta, hogy a spanyol irodalom mindig le van maradva a
korához képest. Juan Las írói álnéven kiadott néhány tömör ultraista írást.
Az egész – most már látom – a gúnyolódás szellemében született. Mi,
fiatalok viszont nagyon komolyan vettük. Lelkes követői közt volt
Guillermo de Torre is, akivel tavasszal ismerkedtem meg Madridban, és aki
kilenc év múlva feleségül vette Norah húgomat.
Volt akkoriban egy másik csoport is, amelyik Gómez de la Serna köré
sereglett. Egyszer elmentem hozzájuk, de nem tetszett a viselkedésük. Volt
egy bohócuk, akinek csörgő volt erősítve a karkötőjére. Mindenkivel kezet
fogattak vele, a csörgő csörgött, Gómez de la Serna pedig mindig ugyanazt
szajkózta: „Hol a kígyó?” Ez állítólag vicces volt. Egyszer nagy büszkén
odafordult hozzám, és megjegyezte: „Ilyesmit még nem láttál Buenos
Airesben, igaz?” Hála istennek nem.
Spanyolországban két könyvet írtam. Az egyik egy esszégyűjtemény, a
címe – ki tudja, miért? – Los naipes del tahúr (A hamiskártyás lapjai).
Irodalmi és politikai esszék voltak benne (még anarchista és
szabadgondolkodó voltam, továbbá a pacifizmus híve), amelyek Pío Baroja