Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

mester. Sok különböző irodalmi vállalkozásba fogtunk. Antológiákat
állítottunk össze argentin költőkből, fantasztikus elbeszélésekből,
krimikből; cikkeket és előszókat írtunk; jegyzeteket Sir Thomas Browne és
Gracián műveihez; novellákat fordítottunk olyan íróktól, mint Beerbohm,
Kipling, Wells és Lord Dunsany; Destiempo címmel alapítottunk egy
folyóiratot, mely három számot élt meg; forgatókönyveket írtunk,
amelyeket egytől egyig visszautasítottak. Patetikus, bölcselkedő, barokkos
ízlésemmel szemben Bioy megéreztette velem, hogy kívánatosabb a
nyugalom és a visszafogottság. Ha szabad sommásan fogalmaznom, Bioy
fokozatosan elvezetett a klasszicizmus felé.
Valamikor az 1940-es években kezdtünk el társszerzőként írni – ez
olyan mutatvány, amit addig én képtelenségnek tartottam. Kitaláltam
egyszer egy történetet, amiről azt gondoltuk, hogy jó cselekmény lehet egy
krimihez. Egy esős reggel Bioy javasolta, hogy próbáljunk meg írni egyet.
Kelletlenül beleegyeztem, és nem sokkal később, még azon a délelőttön
megtörtént a csoda. Feltűnt egy harmadik ember, Honorio Bustos Domecq,
és átvette az irányítást. Hosszú távon vaskézzel irányított bennünket, és
nagy örömünkre, később pedig rémületünkre, tőlünk teljesen elütő figura
lett, akinek megvoltak a saját rigolyái, saját szóviccei és saját kidolgozott
irodalmi stílusa. Domecqnek hívták Bioy dédapját, az én córdobai
dédapámat pedig Bustosnak. H. Bustos Domecq: hat fejtörő Don Isidro
Parodinak (1942) volt Bustos Domecq első könyve, és írás közben egyszer
sem szökött ki a markunkból. Max Carrados megpróbált vakként nyomozni;
Bioy meg én egy lépéssel továbbmentünk: börtöncellába zártuk a
detektívünket. A könyv ugyanakkor szatíra az argentinokról. Hosszú éveken
át nem fedtük fel, hogy Bustos Domecq mögött két szerző áll. Amikor