Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

tengert „tengercsődör-út”-nak nevezték, amivel az eredeti képet bonyolult
egyenletté tették. És a kenningkutatásaim elvezettek az óangol és az óészaki
nyelv tanulásához. A gyökereim is ebbe az irányba vittek. Lehetséges, hogy
csak amolyan romantikus babonáról van szó, de az, hogy a Haslamok
Northumbriában és Merciában éltek – vagy a mai elnevezést követve
Northumberlandben és Midlandsben –, összekapcsol engem a szász és talán
a dán múlttal is. (Néhány nacionalistább honfitársam kifogásolta az északi
múlt iránti lelkesedésemet, és angolnak titulálnak, de talán mondanom se
kell, milyen sok angol dolog kifejezetten idegen tőlem: a tea, a királyi
család, a „férfias” sportok, a hanyag Shakespeare minden sorának imádata.)
Egyik egyetemi kurzusom után néhány diákom felkeresett a
könyvtárban. Épp csak letudtuk négy hónap alatt az egész angol irodalmat
Beowulftól Bernard Shaw-ig, és gondoltam, most csinálhatnánk valami
komolyabb dolgot. Azt javasoltam, hogy a kezdeteknél kezdjük, és
elfogadták. Tudtam, hogy egy bizonyos polc tetején van több példányom a
Sweet-féle Anglo-Saxon Readerből és az Anglo-Saxon Chronicle-ből.
Amikor a következő szombat reggel megjelentek a diákok, elkezdtük
olvasni a két könyvet. Amennyire csak tudtuk, átugrottuk a nyelvtant, és
németesen ejtettük a szavakat. Nyomban beleszerettünk egy mondatba,
amelyben Róma (Romeburh) szerepelt. Egészen megittasodtunk ezektől a
szavaktól, és fennhangon kántáltuk őket, ahogy vonultunk lefelé a Peru
utcán. Szóval, nekivágtunk egy hosszú kalandnak. Én mindig is úgy
gondoltam, hogy az angoloké a világ leggazdagabb irodalma; újabb
ajándéknak tekintettem, hogy most ennek az irodalomnak a küszöbén
felfedeztünk egy titkos termet. Ami engem illet, én tudtam, hogy vég
nélküli lesz a kaland, és életem végéig tanulhatok még óangolul. Főleg a
tanulás öröme, nem pedig az elsajátítás hiúsága vezérelt, és az utóbbi