Jorge Luis Borges - Jól fésült mennydörgés

Most egy új könyvet tervezek: személyes – nem tudós – esszéket írok
Dantéról, Ariostóról és északi középkori témákról. Egy olyan könyvet is
akarok írni, amelybe kötetlen, szókimondó véleményeket, szeszélyeket,
gondolatokat és magáneretnekségeket veszek be. Utána pedig ki tudja? Van
még számos hallott vagy kitalált történetem, amit el akarok mesélni. Most
egy hosszú elbeszélést igyekszem befejezni, A Kongresszus a címe. Kafkára
emlékeztető cím, de remélem, hogy inkább Chesterton felé közelít majd.
Argentin és uruguayi a cselekmény. Húsz éve untatom már a barátaimat a
cselekményvázlattal. Végül beláttam, hogy nincs szükség további
kidolgozásra. Van egy másik tervem is, ami még régebbre nyúlik vissza: az,
hogy átnézem vagy átírom apám regényét, az El caudillót, amire sok éve
már, hogy megkért. Hajdan odáig jutottunk, hogy megbeszéltünk több
problémát; erre a vállalkozásra én folytonos dialógusként és tényleges
együttműködésként gondolok.
Az emberek titokzatos módon jók voltak hozzám. Nincsenek
ellenségeim, ha néhányan mégis annak tüntették fel magukat, túlságosan
jóérzésűek ahhoz, hogy valaha is fájdalmat okoztak volna. Amikor valami
rosszat írnak rólam, nemcsak hogy osztom a véleményüket, hanem úgy
érzem, hogy magam sokkal jobban meg tudnám fogalmazni. Leendő
ellenfeleimnek talán azt tanácsolhatnám, hogy előre küldjék el a
kifogásaikat, és teljesen biztosak lehetnek benne, hogy minden segítséget és
támogatást megkapnak tőlem. Titokban már arra vágytam, hogy írói álnév
alatt kegyetlen gúnyiratot írok magamról. Jaj, mennyi nyers igazság lakozik
bennem!
Az én koromban az embernek már ismernie kell a határait, és ez a tudat
talán boldogságot hozhat. Fiatalon ügyes, meglepő variációk játékának
tekintettem az irodalmat; most, hogy már megtaláltam a saját hangomat,