7
A demiurgosz
Kora reggel a gesztenyesoron. Éjszaka megint hullottak a levelek.
Majd később jönnek a városszépítők, és rend lesz. De most még
nincs.
Megyek, szembejön egy kislány. Lila harisnyában, iskolatáskával a
hátán. Szándékosan lépked úgy az avarban, hogy hallja a levelek
zizegését? Hogy zizegve menjen. Én rendesen megyek, nesztelenül.
Ő erre jön, én meg arra megyek. Elmegy mellettem, elmegyek
mellette, mind a ketten elmegyünk a kert, egy presszó kerthelyisége
mellett. A kisasztalnál egy idősödő úr ül, és biccent nekünk.
Rendes körülmények között nem figyelek rá, megyek tovább. De a
kislány megállt, így megálltam én is. Együtt, bár egymástól
függetlenül álltunk meg.
- Parancsoljanak, üljenek ide hozzám egy pillanatra — szól oda
nekünk. — Mind a ketten a vendégeim.
Rendes körülmények között nem ültem volna le. Nem szeretem a
tolakodó alakokat, rendszerint akarnak tőlem valamit, ha rám
akaszkodnak, én pedig miért intézném mások ügyeit. De a kislány
bement a kerthelyiségbe, és leült az asztalhoz. Így hát én is
bementem és leültem. Elvégre nem hagyhattam magára az első
jöttmenttel.
A kislány szabadon kalimpált a lábával, nem ért le a földre. Én csak
az egyiket mozgathattam, amelyiket a másikra tettem, ideges voltam,
nem nézelődtem. Már régóta nem nézelődöm, mert előre tudom, mit
látok. Vagy csak azt hiszem, hogy tudom.
Nekem fagylaltot, a kislánynak sört rendelt. - Biztosan eltévesztette – szóltam közbe. – Fordítva kellett volna.
- Normál körülmények között tévedés lenne, de én kísérletezem.
Ha megengedi, bemutatkozom. Rendező vagyok. - Színházban dolgozik?
- Nem, az emberek között. Afféle demiurgosz, szituációkat
rendezek.
„Afféle hülye”, gondoltam, és így szóltam: - Örvendek.
Rendes körülmények között felálltam és távoztam volna, de most
már a vendége voltam, és a kislányt sem akartam otthagyni.