10
A fénykép
Van egy albumom, tele többé-kevésbé megsárgult fényképekkel. A
legsárgább a rokonaimat ábrázolja egy összejövetelen, amit legalább
ötven évvel ezelőtt rendeztek egy születésnap vagy esküvő
alkalmából. Vannak rajta olyanok, akikre még emlékszem, bár
nehezen ismerem föl őket, hiszen a képen még fiatalok, vannak,
akikről alig hallottam, és olyanok is, akiket egyáltalán nem ismerek.
Van egy közös vonásuk, s e közös vonás miatt lényegtelen a
különbség: mind halottak.
Időnként megmutatom ezt a képet olyanoknak, akiknek valami
okból meg akarom mutatni. Ilyenkor elmagyarázom: ez a bácsikám,
ez az apai nagyapám, ez pedig valószínűleg a harmadik felesége.
Egyszer egy unokatestvérem meghívott a lakodalmára. Rengeteg
vendég, étel-ital rogyásig. Elverekedtem magam a svédasztalig, hogy
megtöltsem a poharamat, aztán a pohárral a kezemben elindultam a
szalon túlsó végébe, az ablak mellett álló pálma alatti csoporthoz.
— Ki ez? — hallottam egy fiatal női hangot.
Ez még nem lett volna furcsa az általános lármában, csakhogy a
hang egész közel, tőlem féllépésnyire szólt, míg a legközelebbi
társaság a pálma alatt jó néhány lépesnyire volt, s köztünk nem
tartózkodott senki.
— Melyik? – hallottam egy férfihangot ugyanolyan közelről.
- Az a bajuszos.
— A svédasztalnál?
Körülnéztem, ott állt az após, valóban nagy bajusszal.
— Nem, az ott, pohárral a kezében.
Semmi kétség, rólam beszélnek. De ki beszél? - Ja az! Apám unokatestvére.
Milyen apáé? Az unokatestvérem épp ma nősült meg, és egyáltalán
nem volt gyereke. Valaki a szemembe hazudott. De ki? - Fura figura.
Nem tetszett ez nekem. - Állítólag irodalmár volt, elbeszéléseket írt vagy miket...
Ez már sok volt. - Nem miket, hanem halhatatlan műveket, te szemét! – kiáltottam
rá, bár nem tudtam, ki az. Ez a láthatatlan fiatalember nemcsak hogy