29
Egy tábori pap emlékeiből
A csatában sokan meghaltak és megsebesültek. A halottakat
eltemették, a sebesülteket kórházba szállították, köztük Dupak
tizedest is. Csodálkoztam, amikor jött a hír, hogy Dupak tizedes
azonnal látni kíván. Megátalkodott istentelen, sőt istenkáromló volt.
— Gyónni akarsz? – kérdeztem.
- Szart. Beszélni akarok magával, csuhás.
- Miről?
- Elmondom, ha megesküszik, hogy senkinek sem mondja el.
Megesküdtem. - Hát, szóval ez volt: akkor történt, amikor támadtunk. Elestem, és
tudtam, hogy végem, megyek a másvilágra. - Természetesen.
- Egy pillanat. Azt gondoltam magamban: az élethez én nem
ragaszkodom, másvilág úgysincs, akkor minek izgassam itt magam.
Ekkor nevetést hallottam. Félbeszakít, tisztelendő? - Nem.
- Tisztán hallottam, hogy valaki nevet rajtam. Mi van, gondoltam
magamban, mi olyan vicces rajtam? Talán a nadrágom nincs
begombolva, vagy elrepedt valami olyan helyen, ami nem méltó a
tisztesi becsületemhez, esetleg az orromból lóg valami, vagy mi... De
nem, az egyenruhám szabályszerű, minden gombom begombolva, a
bajuszom jól fésülve, minden olyan, ahogy a nagy könyvben meg van
írva. Akkor meg mit nevet? - És ki nevetett?
- Éppen erről van szó. Körülnéztem, de nem volt mellettem senki,
a társaim már rég előrenyomultak, csak én voltam ott, meg a nevetés.
Aztán papot hívattam, hátha maga tudja, ki nevetett rajtam.
— A Sátán.
Elnémult, hallgatott, majd azt mondta: - Nincs Sátán. Én csak azt szeretném tudni, miért nevetett rajtam.
- Mert azt gondoltad, hogy nincs, pedig van.
- Hát akkor benne vagyok a pácban.
- Persze hogy benne vagy, de ha meggyónnál...
- Minek? Én nem félek az ördögtől. Azért vagyok bajban, mert ha
legközelebb támadunk, akkor én nem megyek. Nem félek sem a