Dodonát ugyanúgy, tölgyével jóslatot osztót,
s Chaonie kikötőt, hol sarjai rég a molossus
úrnak gaz tűzből szárnyukkal megmenekedtek.
Majd meg a phaeacok földjét, ama drágagyümölcsűt
érik el, és Epirost, s Buthrotost, hol a látnok
trójai országol, mint képzelt trójai várban;
innen, tudva jövendőjük, mit jós-ajakával
Priamides Helenus híven mondott ki, sietnek
Sicaniába: e föld három csúccsal fut az árba,
záporadó Auster fele néz ki a vízre Pachynos,
lágy Zephyrekre tekint Lilybaeon, azonban a vízbe
nem merülő Medvékre tekint s északra Peloros.
Erre a trójaiak, jó árral, gyors evezőkkel
tartanak, és éjjel Zancle fövenyére kiszállnak:
Jobbfele Scylla mered, balról a Charybdis ijesztget;
ez felfalja a gályákat, s ismét kiokádja,
az feketült hassal sok ebet hord, bőszdühödésűt,
arca pedig lányé, s ha a szó, mit zengtek a költők,
nem hazudott mindíg, szűz volt ő hajdanidőben:
sok kérője került, kérésük visszavetette,
s tengeri nimfáknak - kedvelték - tért a körébe,
és a kijátszott ifjakról ott mondta regéit.
Hozzá, míg odahajtja haját, fésülni, kezéhez,
szól Galatea, szavát sóhajjal meg-megakasztva:
"Téged azért, hajadon, nem bőszült férfifaj űzött,
büntetlen lehetett tőlük megvonni szerelmed;
míg én, kit Nereus nemzett, kit a kékhaju Doris
szült, kit olyan sok nővérem tud biztosan óvni,
én csak gyász árán tudtam menekülni a Cyclops
szörnyü szerelmétől." S a szavát elfojtja a sírás.
Márvány-ujjaival letörölte a könnyet a nimfa
s vígasztalta az istennőt: "Mondd el nekem, édes,
és fájdalmad okát (híved vagyok) el sose titkold!"
Erre Crataeisnak lányához a Nereis így szólt:
ACIS ÉS GALATEA. POLYPHEMUS
"Acist Faun nemzette, Symaethis szülte, a nimfa,
nagy gyönyörűségét az apának, az édesanyának,
nékem méginkább; mert hozzám fűzte szerelme.
Szép volt ő, s amikor kétszer nyolc éves is elmúlt,
gyöngéd szép arcát a pehely zsengén köritette.
Szűntelen őt űztem, míg űzött engem a Cyclops.
És hogy e szörny vágyát útáltam-e, vagy pedig érte
Acisomért lángoltam-e jobban, válaszom erre
adni se tudnám; egyformán. De, kegyes Venus, ó jaj,
míly nagy erőd is van! Hiszen ő, az a bősz, kit az erdők
rettegnek maguk is, kihez egy vándor se kerülhet