Publius Ovidius Naso - Metamorphoses

Mondja e kérdőnek, már nem rút durva ruhában,
s már nem tüskékkel tűzött otromba köpenyben
bajnok Achaemenides: "Lássam tüstént Polyphemost,
és embervértől csatakos csúf állati száját,
hogyha Ulixes gályáját vágynám, vagy a házam
inkább; vagy ha nem úgy tisztelném, mint az apámat,
Aeneast; bármit tehetek - s még semmi a hálám.
Hogy szólok s lehelek, s az eget s hogy látom a napfényt,
tudja feledni szivem? Lehetek hálátlan iránta?
Általa van, hogy az életem el nem vette a Cyclops
gyomra; s most, ha a napfényt már el kellene hagynom,
tán sír halma takar, de a szörny hasa semmiesetre.
Hát mit is éreztem (hacsak elmém rettenetemben
el nem bénult már), mikor ott elhagytatok engem,
vízre kiszállva? Akartam ugyan kiabálni - de akkor
rámlel az ellenség! Hisz Ulixes, visszakiáltva,
csaknem vészbesodort titeket. Jól láttam a szirtet,
mit hegyből szakitott s a habok közepébe hajított.
Jól láttam, hogy akár hadigép, úgy hányta a roppant
sziklákat, ki a tengeri árra, gigászi karokkal,
s rettegtem, hogy a víz vagy a szél lemeríti a gályát;
arra se gondoltam: hiszen én már nem vagyok abban.
S hogy veletek kisuhan gályátok a szörnyü halálból,
ő nyöszörögve-jajongva az Aetnát körbe-bolyongja,
kézzel az erdőnek fáit tapogatja: bebotlik
minden szirtbe vakon, s vérmocskolt kart ki a vízre
tárva, nagy átkot mond az egész törzsünkre, achivok.
»Bárcsak a véletlen«, szól, »hozná vissza Ulixest!
vagy valakit követői közül, kin tölteni tudnám
mérgemet, és a belét falnám, testét darabolnám,
és csobogó vérét tátott torkomba ihatnám,
s rághatnám rángó húsát, tépdelve, fogammal
akkor a vakságom nem kellene annyira bánnom.«
Ezt mondotta a szörny, meg ilyesmit. A rémület elfog;
vértől még csöpögő ajakát nézem riadottan,
s rettenetes kezeit, fény-fosztott nagy szeme-gödrét,
tagjait, embervér-ragacsos, rút szörnyü szakállát.
Már látom - s nem a legszörnyebb ez még! - a halálom;
mert hisz majd megfog s tüstént gyomrába gyömöszköl,
láttam előre e rémképet, s képzeltem elébem
azt az időt, amikor két társam teste az ádáz
szörnytől háromszor-négyszer csattant le a földre,
s ő rájuk kuporult, valamint borzas nagy oroszlán,
és belüket, husukat, velejükkel a csontjukat ette,
s még mozgó testük sóvár gyomrába temette.
Borzadozott lelkem, meghűlt ereimben a vérem,
látva, miként csámcsog, s mint hullat, hány ki a száján
sok véres falatot, színbort, húst összekeverten:
s borzadtam, hogy ilyen sors vár, nyomorultra, reám is.
Rejtve soká vártam, minden csöpp neszre riadtan,