Egy összetettebb és reálisabb magyarázat arra, hogy
a táliboknak miért sikerült ilyen gyorsan
visszafoglalniuk az országot, a folyamatos háború
és a korrupció okozta káosz.
Ez okozhatta azt a hitet, hogy még ha a tálib rezsim elnyomást is hozna és a saría törvényt
vezetné be, legalább némi biztonságot és rendet garantálna.
Mindezek a magyarázatok azonban úgy tűnik, hogy elkerülik azt az alapvető tényt, amely a
liberális nyugati szemlélet számára traumatikus.
Ez pedig a tálibok számára a túlélés semmibe vétele és harcosainak a "mártíromság"
vállalására való készsége, hogy ne csak csatában, hanem akár öngyilkos cselekedetekben
is meghaljanak. Az a magyarázat, hogy a tálibok mint fundamentalisták "tényleg hisznek" abban,
hogy a paradicsomba jutnak, ha mártírként halnak meg, nem elégséges, mivel nem ragadja meg
a különbséget az intellektuális belátás értelmében vett hit ("tudom, hogy a mennybe jutok, ez
tény") és a hit mint elkötelezett szubjektív álláspont között.
Más szóval, nem veszi figyelembe egy ideológia - jelen esetben a hit hatalmának - anyagi erejét,
amely nem egyszerűen a meggyőződésünk erejében rejlik, hanem abban, ahogyan
egzisztenciálisan elköteleződünk a hitünk mellett:
nem szubjektumok vagyunk, akik ezt vagy azt a hitet választják, hanem "vagyunk" a hitünk abban
az értelemben, hogy ez a hit átitatja az életünket.
Michel Foucault francia filozófust éppen ennek a sajátosságnak köszönhetően nyűgözte le
annyira az 1978-as iszlám forradalom, hogy kétszer is ellátogatott Iránba.
Ami ott lenyűgözte, az nem csupán a mártíromság elfogadásának és a saját életünk
elvesztésével szembeni közömbösségnek az álláspontja volt; "az "igazság történetének" egy
nagyon sajátos elbeszélésével foglalkozott, hangsúlyozva az igazmondás pártos és agonisztikus
formáját, valamint a harc és a megpróbáltatások révén történő átalakulást, szemben a modern
nyugati hatalom pacifikáló, semlegesítő és normalizáló formáival".
Ennek a pontnak a megértéséhez döntő fontosságú a történeti-politikai diskurzusban
működő igazságfelfogás, az igazság részleges, a partizánok számára fenntartott
felfogása."
Vagy ahogyan maga Foucault fogalmazott:
"Ha ez a szubjektum, aki a jogról (vagy inkább a jogokról) beszél, az igazságot mondja, akkor ez
az igazság már nem a filozófus egyetemes igazsága. Igaz, hogy ez az általános háborúról szóló
diskurzus, ez a diskurzus, amely a háborút a béke alatt próbálja értelmezni, valóban kísérlet a
csata egészének leírására és a háború általános menetének rekonstruálására.
De ettől még nem totalizáló vagy semleges diskurzus; ez mindig perspektivikus diskurzus. A