teljesség csak annyiban érdekli, amennyiben azt egyoldalúan, torzítva, a saját szemszögéből
látja. Az igazság, más szóval, olyan igazság, amely csak a maga harci pozíciójából, a
győzelemre törekvés és végső soron, úgyszólván magának a beszélő szubjektumnak a túlélése
szempontjából vethető be."
Elutasítható-e az ilyen elkötelezett diskurzus, mint a premodern "primitív" társadalom
jele, amely még nem lépett be a modern individualizmusba? És vajon mai újjáéledése a fasiszta
visszafejlődés jeleként utasítható-e el?
Aki minimálisan is ismeri a nyugati marxizmust, annak a válasz egyértelmű:
Lukács György magyar filozófus megmutatta, hogy a marxizmus nem részlegessége ellenére
"egyetemesen igaz", hanem azért, mert "részleges", csak egy adott szubjektív pozícióból
hozzáférhető.
Lehet egyetérteni vagy nem egyetérteni ezzel a nézettel, de tény, hogy amit Foucault a távoli
Iránban keresett - az igazságmondás agonisztikus ("háborús") formáját -, az már erőteljesen jelen
volt abban a marxista nézetben, hogy az osztályharcban való megragadottság nem akadálya
a történelem "objektív" megismerésének, hanem feltétele.
A tudás szokásos pozitivista felfogása, mint a valóság "objektív" (nem részrehajló)
megközelítése, amelyet nem torzít el egy adott szubjektív elkötelezettség - amit Foucault
úgy jellemzett, mint
a modern nyugati hatalom pacifikáló,
semlegesítő és normalizáló formáit" - a
legtisztább ideológia - az "ideológia
végének" ideológiája.Egyfelől van nem ideológiai "objektív" szakértői tudás. Másfelől szétszórt egyénekkel
rendelkezünk, akik mindegyike a maga sajátos "öngondoskodására" (ezt a kifejezést
használta Foucault, amikor elhagyta iráni tapasztalatát), azokra az apró dolgokra összpontosít,
amelyek örömet okoznak az életében.
Ebből a liberális individualizmus nézőpontjából az egyetemes elkötelezettség, különösen,
ha az élet kockáztatásával jár, gyanús és "irracionális"...
Itt egy érdekes paradoxonnal találkozunk:
miközben kétséges, hogy a hagyományos marxizmus meggyőző magyarázatot adhat a tálibok
sikerére, tökéletes európai példát szolgáltatott arra, amit Foucault Iránban keresett (és ami most
Afganisztánban lenyűgöz bennünket), egy olyan példát, amely nem vallási fundamentalizmussal,
hanem csupán a jobb életért való kollektív elkötelezettséggel járt együtt.
A globális kapitalizmus győzelme után a kollektív elkötelezettségnek ezt a szellemét
elnyomták, és most ez az elnyomott magatartás a vallási fundamentalizmus álcájában
látszik visszatérni.