Nyugaton meg vannak győződve arról, hogy a régi
EU tartja a Keletet a felszínen.
"Nézd azokat a bosszantó lengyeleket,
cseheket és magyarokat! Elfordulnak a
liberalizmustól, miközben forró
mancsaik a mi nagylelkűségünk után
nyúlnak!" - nyafogja a tipikus eurokrata.Ez a fajta gondolkodás kétszeresen is ferde. A Kelet állítólagos aljassága pusztán a nyugatiak
által vélt bűnöknek felel meg (hasonlítsuk csak össze Magyarországot a nemek kérdésében
például Dániával vagy akár a muszlimok tekintetében).
Közép- és Kelet-Kelet gyarmati státusza az, ami valóban megosztja az EU-t, nem pedig
valamiféle túlhangsúlyozott kulturális hasadék.
Hogy lássuk, mi folyik itt, kezdjük 2004-ben vagy 2004 után a tizenegyek csatlakozásakor
kötött egyezséggel.
Kelet-Közép-Európa a kommunizmus után gyenge volt, de kénytelen volt idő előtt megnyitni a
határait. A régi EU-ból érkező tőkének kellett kompenzálnia. De mint oly sokszor a
történelemben, a legnagyobb hatás előre nem látható volt. Ahogy a határok leomlottak, Kelet-
Közép-Európában nagy emberveszteség következett be, mivel a Nyugat tízmillió munkavállalót
szippantott el Akár egyharmaduk is felsőfokú végzettséggel rendelkezett; ők hajtották a
nyugati növekedés nagy részét.
Brüsszelben azonban tabu beszélni erről a korszakos jóléti eltolódásról. Senki sem meri
magáénak vallani az érdemet, hogy befogadták ezeket a szorgalmas, keresztény kultúrájú és
gyors asszimilációra képes fehér migránsokat. Képzeljék el a "raaasszista!" üvöltést, ha
mégis megtették volna.