Az ország mélyen ivott a nacionalizmus sötét elixírjéből, a nemes és elítélt nép mámorító
felemeléséből. A nacionalizmus másik oldala mindig a rasszizmus. És a rasszizmus és a gyűlölet
mérge megfertőzte az amerikai nemzetet, hogy történelmének legnagyobb stratégiai hibájába
sodorja, amelyből soha nem fog kilábalni.
Nem értettük és nem értjük, hogy mi vagyunk azok tükörképe, akiket el akarunk pusztítani.
Mi is elfojtott dühvel ölünk. Az elmúlt két évtizedben több százezer ember életét oltottuk ki,
akik soha nem akartak ártani az Egyesült Államoknak és soha nem vettek részt az amerikai
földön elkövetett támadásokban. Mi is a vallást használjuk, esetünkben a keresztény hitet,
hogy dzsihádot vagy keresztes hadjáratot indítsunk. Mi is háborúba megyünk, hogy a saját
magunk által teremtett fantomok ellen harcoljunk.
Azon a reggelen végigsétáltam a West Side Highwayen, ahol az ikertornyok összeomlása után
holdbéli táj lett. A romokon átmászva, az égő azbeszt, a repülőgép-üzemanyag, az ólom, a
higany, a cellulóz és az építési törmelék mérgező füstje miatt köhögve és kapkodva láttam az
apró emberi húsdarabokat és testrészeket, amelyek a tornyok közel 3000 áldozatából maradtak
meg. Nyilvánvaló volt, hogy senki sem maradt életben a tornyokban, amikor azok
összeomlottak.
A képek manipulálása azonban már megkezdődött. Az élő közvetítésekből cenzúrázták az
"kiugrókat", vagyis azok számát, akik az összeomlás előtt a halálba ugrottak. Úgy tűnt,
hogy várják a sorukat. Gyakran egyesével vagy párban zuhantak, néha drapériákból rögtönzött
ejtőernyőkkel, néha úszók mozgását utánozva. Az alatt a 10 másodperc alatt, amíg a járdának
csapódtak, óránként 150 mérföldes sebességet értek el. A testek a becsapódáskor émelyítő
puffanást adtak ki. Mindenki, aki látta őket lezuhanni, erről a hangról beszélt.
A tömeges öngyilkosság a 9/11 egyik sorsfordító eseménye volt. De azonnal kitörölték a
köztudatból. Az ugrók nem illettek bele a nemzet által követelt mítoszba. A reménytelenség
és a kétségbeesés túlságosan felkavaró volt.
Kicsinységünket és törékenységünket leplezte le. Rávilágított arra, hogy a szenvedésnek és a
félelemnek vannak olyan szintjei, amelyek arra késztetnek bennünket, hogy önként vállaljuk a
halált. Az "ugrók" arra emlékeztettek bennünket, hogy egy nap mindannyian csak egy választás
elé nézünk, és ez az, hogy hogyan fogunk meghalni, nem pedig az, hogy hogyan fogunk élni.
Az ikertornyok hamvaiból kitalált történet a rugalmasság, a hősiesség, a bátorság és az
önfeláldozás története volt, nem pedig a kollektív öngyilkosságé. Így a tömeggyilkosság
és a tömeges öngyilkosság helyébe az amerikai szellem erényeinek és bátorságának
dicsérete lépett.
A nemzet, amelyet ezzel a narratívával etettek,
hamarosan visszaharsogta a terrorról szóló közhelyeket.
Azzá váltunk, amitől irtózunk.
A szeptember 11-i halálesetekkel igazolták Afganisztán
lerohanását, a "sokk és félelem" (Shock & Awe)
doktrínáját, a célzott merényletek, a kínzások, a tengeri
büntetőtelepek, az ellenőrzőpontokon családok lelövése,
a légicsapások, a dróntámadások, a rakétacsapások, valamint ártatlan emberek
tucatjainak, majd százainak, később ezreinek, később tízezreinek, végül százezreinek
megölése képében.