- a kettős beszéd, amelyet azért folytattak, hogy ne váljanak a társadalmi visszaélések
célpontjává, - és a közelmúlt történelmének elhallgatása egyfajta politikai "nulladik év" megteremtése
érdekében, mind a túlzott humanitárius lelkesedésből fakadóan magyarázták.
Az emberek valóban törődtek a menekültekkel, és lelkesedésükben a dolgok talán egy kicsit
kicsúsztak a kezükből. De vajon tényleg ez történt?
Van egy szemernyi igazság a humanitárius lelkesedésről szóló állításokban. Rövid ideig a
menekültekkel foglalkozó civil szervezeteknek szánt adományok és a nekik dolgozó önkéntesek
száma robbanásszerűen megugrott. Sajnos ezek a robbanások gyakran meglehetősen
sekélyesnek és kontraproduktívnak bizonyultak.
A szervezeteket elárasztották a kisgyermekeknek szánt játékok és ruhák, még akkor is, ha az
országba érkező emberek többsége idősebb férfi volt.
Az igazságot kimondani rasszista-bélyeg nélkül
lehetetlenné vált, ezért a "kimondhatatlanság"
lett a norma
Erre rámutatni azonban kockázatos vállalkozás volt.
A rasszizmus vádja és az ezzel járó társadalmi és
pénzügyi tönkremenetel kockázata valóban nagyon
nagy volt. Sok minden kimondhatatlanná vált azokban az
években, beleértve a demográfiai kérdéseket, a különböző
önkormányzatokra nehezedő hatalmas pénzügyi terheket,
valamint azt a nagyobb kérdést, hogy milyen negatív
következményekkel járhat a Svédországba irányuló,
példátlan ütemű és mértékű migráció.
Ironikus módon az egyik oka annak, hogy Svédország ma sokkal kevésbé polarizált, mint sok
más nyugati ország, valószínűleg az a megkésett felfedezés, hogy a bevándorlásnak ezek a
következményei valójában nagyon is valósak és hogy a "narratíva formálásának"
módszerei nem igazán tudják megváltoztatni az anyagi valóságot. Már késő!