A NATO új problémája
Ez azonban azt jelentette, hogy maga a blokk is csapdába esett. Egy politikai és ideológiai
keresztes hadjárat részeként egy sor látszólag problémamentes bővítésen ment keresztül,
amelyek alig vagy egyáltalán nem találtak ellenállást.
A katonai aspektus a második helyre szorult, mind a tekintetben, hogy az új tagállamoknak
ténylegesen mennyit kellett volna hozzájárulniuk, mind pedig abban a tekintetben, hogy a
blokk egyáltalán be fog-e lépni a védelmükben.
A kölcsönös támogatás elméletileg megvolt, de senki sem számolt azzal, hogy háborút indít
Oroszországgal, vagy megvédi Szlovákiát vagy Lettországot - ezt lehetetlen forgatókönyvnek
tartották.
Ez azért volt így, mert egyrészt volt ez a homályos elképzelés, hogy Oroszország a NATO-
val közös biztonsági rendszer része - de senki nem foglalkozott azzal, hogy meghatározza,
mit is jelent ez a gyakorlatban. A blokk inkább ragaszkodott az absztrakt politikai
narratívákhoz, és a tagok folyamatosan csatlakoztak.
Ugyanakkor a Szovjetunió bukása utáni első évtizedben Oroszország annyira gyenge volt,
és annyira függött külföldi partnereitől, hogy még ha ellenezte is a NATO terveit, széles
körben úgy vélték, hogy nem katonai eszközökkel semlegesíthető. Az ország újjáépítése az
önellátás szintjére végül is évekig tartana.
Nos, évek teltek el, de a Nyugat gondolkodásmódja nem lépett tovább. Tekintettel erre a
narratívára, Oroszország bármilyen kísérlete, hogy most vagy a múltban acélos garanciákat
alkudjon ki a biztonságára vonatkozóan, csak nagyon korlátozott sikerrel járhat.
Minden Moszkva által tett javaslat, legyen az őszinte vagy sem, azt követelné meg, hogy a
másik fél feladja azt az alapelvet, hogy csak a NATO hozhat döntéseket. A NATO tetszés
szerint figyelembe veheti és figyelmen kívül hagyhatja a többi fél érdekeit, de azok mindig