Az esszé: Annak csak örülni lehet, hogy a „hazafiak” azonnal nem kérték számon Putyintól,
hogy az Ukrán katonákat januárban-februárban miért nem morzsolta fel Donbass-ban, illetve
miért konzultált Merkellel és Hollande-dal.
Számon nem kérték, de azért türelmetlenül várják a győzelmet. Ezek között a
legradikálisabbak meg vannak győződve arról, hogy a végén Putyin fel fogja adni
Novorossziát. Ezzel szemben a mérsékelt hazafiak attól tartanak, hogy Putyin a következő
tűzszünet aláírásakor (ha ilyenre sor kerülne), amire a Novorosszia hadseregének a
feltöltése és átcsoportosítása miatt lenne szükség, amit különben meg lehetett volna oldani a
hadműveletek alatt is. Szóval, amikor a nemzetközi élet új körülményeit elfogadja, és
felkészült az újabb diplomácia összecsapásra, nem kívánt engedményeket fog tenni.
A tény viszont az, hogy a politikai és/vagy katonai dilettánsok érdeklődésének ellenére (az
Internet Talleyrandjai és Bonepartiai), aminek középpontjában Donbass és úgy általában
Ukrajna áll, a háború végső kimenetelét a Staraja tér 1. és Smolenskaja tér 2. alatti,
valamint a párizsi, brüsszeli és berlini hivatalokban döntik el, mivel a katonai
tevékenység a politikai játszmának csak egyetlen egy komponense a sok közül.
Igaz, hogy a legdurvább és az utolsó komponense, aminél a rizikót komolyan kell figyelembe
venni. Viszont a dolog nem háborúval kezdődik, és nem is azzal fejeződik be. A háború
egy középső lépés, ami a kompromisszum-készség hiányára utal. A háború célja olyan
új helyzet megteremtése, ami lehetővé teszi a kompromisszumot, vagy jelzi, hogy már
nincs szükség kompromisszumra, mivel a konfliktusos helyzet egyik szereplője
megszűnt létezni. Amikor eljött a kompromisszum kötés ideje, amikor véget érnek a harcok,
és a katonák visszamennek a laktanyáikba, a tábornokok pedig nekiülnek, hogy megírják
emlékirataikat és felkészüljenek a következő háborúra, na, akkor van az, hogy a politikusok
és a diplomaták a tárgyalási asztalnál feltárják a tényleges szembe helyezkedést.
A politikai döntéseket a nép vagy a hadsereg ritkán érti meg.
Példának okáért említsük meg, hogy az 1866 - os osztrák-
porosz háború idején Otto von Bismarck, a porosz kancellár
(később a Német Birodalom kancellárja) figyelmen kívül
hagyta I. Vilmos király (a későbbi német császár) kérését,
majd parancsát a porosz tábornokok felé, hogy foglalják el
Bécset. És nagyon helyesen tette. Bécs el nem foglalásával
elősegítette a porosz feltételekkel megköthető békét,
valamint bebiztosította, hogy az Osztrák-Magyar monarchia
örökre (na, jó, az 1918-as felbomlásáig) alárendelt partnere
legyen Poroszországnak, illetve a későbbi Német Birodalomnak.
Annak megítéléséhez, hogy a katonai tevékenység mikor és milyen feltételek mellett
fejeződhet be, tudnunk kell, hogy a politikusok mit akarnak, és miként vélekednek a
háború utáni kompromisszum feltételeiről. Ekkor és csakis ekkor fog világossá válni,
hogy a katonai tevékenység miért váltott át egy kis intenzitású polgárháborúvá, amit
néha-néha tűzszünet szakít meg, nem csak Ukrajnában, de például Szíriában is.