Jonathan Franzen - A világ végének vége

melegszik egy sztriptíztáncosnővel, ki nem faggatja, hogy mit
szól a Mapplethorpe-botrányhoz, majd lehetőleg ágyba is viszi.
A szex meghaladta a képességeimet, a sztriptízbárokat
mindazonáltal lelkiismeretesen végigjártam. Az egyik
nyomasztóbb és rosszkedvűbb hely volt, mint a másik, és
egyáltalán nem nyüzsögtek bennük az álszent és képmutató
ohiói polgárok, ami pedig a táncosnőket illeti, inkább úszva
mentem volna vissza Cincinnatibe, semhogy összebarátkozzam
valamelyikükkel. Az lett a vége, hogy írtam egy soványka kis
szocioriportot, és inkább megkönnyebbültem, mint
elkeseredtem, amikor az Esquire úgy döntött, hogy nem közlik,
bár a pénz jól jött volna. Négy évnek kellett eltelnie, hogy újra
újságírással próbálkozzam.
Bill csak néhány nappal született korábban, mint én, 1959
augusztusában, nekem mégis sokáig az volt az érzésem, hogy
messzire le vagyok maradva mögötte. Az is lehet persze, hogy ő
engem nem egészen annak látott, aki valójában voltam, vagy
hogy úgy tekintett rám, mint valamelyik könyvtervére, és a
kisöccsének látott, akit bátorítani kell, hogy próbálkozzék maga
is valami olyasmivel, ami neki jól ment, és talán nálam is
beválik majd. De mindeközben bölcs is volt, és nem fukarkodott
a bölcsességével. Azt is pontosan átlátta, hogy mi a bajom
nekem a házasságommal, már évekkel hamarább, mint én
magam. Mire végül én is megértettem, amit ő már régen tudott,
és elköltöztem a feleségemtől, miközben újságíróként is kissé
magabiztosabb lettem, Bill és Janice már újra Kaliforniában élt.
1996 tavaszán, egy héttel az után, hogy a Harper’sben megjelent
az irodalmi függetlenségi nyilatkozatom, Bill egyszer csak