feltűnt Manhattanben, és meghívott egy partira a kiadói
szerkesztője lakására. Nyolc könyv után (mialatt én csak kettőt
írtam) rájött, hogy kellene neki egy irodalmi ügynök, és ezért
meg akart ismerkedni az én ügynökömmel. Bemutattam őket
egymásnak a partin, aztán a Harpers’stől feldobva, valami
nagyon billes dolgot műveltem, valami olyasmit, amit azelőtt
még sosem tettem. Odamentem egy fiatal nőhöz, akin megakadt
a szemem, és megszólítottam: aztán elkértem a telefonszámát.
Az lett a vége, hogy két évig együtt voltunk, és a kettőből az
egyik nagyon is boldogan telt. Az egész egy kicsit olyan volt,
mintha Bill valami új utat mutatott volna, hogy aztán el is
kísérjen az első állomásig. Akkor találkoztam vele utoljára.
Nem állíthatom, hogy Bill minden könyvét olvastam.
Elképesztően termékeny író, Dickens vagy Balzac módjára, és az
életműve feldolgozása évtizedekre való munkát ad majd az
irodalmároknak. De ahogy ez már a Szivárványos történetekből
is nyilvánvaló volt, íróként inkább Melville-re és Whitmanra
emlékeztet, akik előtt nemigen volt olyan irodalmi példa, amit
követhettek volna, amikor nekivágtak az előttük elterülő új
világ feltérképezésének, s ezért csak magukra hagyatkozhattak,
az ösztöneikre és az intelligenciájukra. Akárcsak ők, Bill is írás
közben alakítja ki magának a formákat. És akárcsak ők, igazi
amerikaiként, Bill is mélyen megvet minden tekintélyt;
hatalmas vállalkozásokba kezd; és olykor óriási bakokat is lő.
Jellegzetes modora – a kissé homályos vagy körmönfont