Jonathan Franzen - A világ végének vége

bármely más ma alkotó amerikai író, megpróbálja helyettünk is
elvégezni azt a heroikus feladatot, hogy a vállaira vegye az
egész világot. Talán nem meglepő, hogy Az Atlasz leglényege –
ami szinte átsüt az egész könyvön – a szerző magányossága.
Számomra az a legfelejthetetlenebb jelenet, amikor egy berlini
éjszakán olyan elviselhetetlenné válik Bill magánya, hogy
minden pénzét odaadja egy prostituáltnak, és csupán egyetlen
csókot kér érte. Miután nem kapja meg a csókot, még három
másik prostituáltat is megszólít az utcán, akiktől már csak egy
ingyencsókot kér. Az egyik előzékenyen kiveszi a szájából a
rágógumiját, aztán Bill arcába köp. Nesze neked a csókod.
Billnél olyan gazdag maga az életanyag, hogy az olvasónak
talán fel sem tűnik, hogy milyen nagyszerű stiliszta is. Mert
hiába megy el valaki mindazokra a helyekre, amelyeket Bill
felkeresett, és hiába csinálja végig mindazt, amit ő végigcsinált,
ha nem tud egyben írni is, akkor semmire sem megy vele. Nála
viszont a valóság és a képzelet szándékos összevegyítése, a
leghajmeresztőbb szótévesztések meg a legotrombább és
legalpáribb leírások is rendszeresen ihletett költészetté
változnak. Minden, ami ott olvasható a könyv lapjain, mintha
olyan természetességgel ömlenék belőle, mint ahogy az ember
lélegzetet vesz. Ugyanolyan természetességgel, de azért
korántsem ugyanolyan könnyen. Ahhoz, hogy valaki úgy tudjon
írni, mint Bill, kell a próza szenvedélyes szeretete is, a forma
iránti mohó vágyakozás. Amióta rájöttem, hogy megvan benne
ez a szenvedély, meg ez a formaéhség, ezt szeretem benne a
legjobban. Időközben nagy rajongótábora lett, akiknek a
szemében Bill amolyan kitaszított hős, underground kalandor.