De mi, akiknek részünk volt abban a szerencsében, hogy a
barátai lehettünk, mi tudjuk, hogy amikor beszél – szemben
azzal, amikor másokat hallgat (aminek szintén mestere) –,
valójában a nyelvtan meg a központozás érdekli, s a leginkább
olyan kérdéseket tesz fel, hogy „Kiket olvastál?”, és hogy
„Milyenek a mondatai?”.
Tulajdonképpen nem is tudom, hogy miért szakadtunk el
egymástól Bill-lel. Lehet, hogy csak az történt, ami más írókkal
is megesik, amikor levetik a még másokéval összetéveszthető
modorukat, és kikristályosodik a saját személyiségük, de az is
elképzelhető, hogy amikor rátaláltam a saját utamra,
egyszerűen fenntarthatatlanná vált a kettőnk nagytestvér-
kistestvér viszonya. Valószínűleg az is közrejátszott, hogy egyre
jobban elmaradtam Bill könyveinek az olvasásával, továbbá,
hogy már nem egy városban laktunk. Bill és Janice végleg
Sacramentóba költözött, és ritkán találkoztunk még az után is,
hogy én meg egyre gyakrabban jártam Santa Cruzban, ami csak
háromórányira van onnan, Bill azonban sokat utazott
mindenféle távoli helyekre, ugyanis talált magának egy
lapszerkesztőt, aki fizette a költségeit, hogy aztán riportokat
írjon neki az útjairól.
Amikor egyszer 1995-ben meglátogattam Sacramentóban,
kivitt egy lőtérre, és megengedte, hogy lőjek az .50 kaliberű
Desert Eagle puskájával és a Tec-9-es félautomatájával. Volt
abban a felszálló lőporfüstben valami régről ismerős