Jonathan Franzen - A világ végének vége

tisztázatlanság, ahogy keveredett benne egy csipetnyi
Hemingway, amint a férfiasságával kérkedik (szegény Scott
Fitzgerald) (de egyben szegény Hemingway is!), Bill kisfiús
lelkesedésével, amikor a puskáit mutogatta és a
céllövőtudományával büszkélkedett, miközben egyszersmind
türelmesen, egyáltalán nem lekezelőn oktatgatta a kollégát, aki
nélküle sohasem tapasztalhatta volna meg egy .50 kaliberű
puska rúgását. Nekem végig volt egy kis kisebbrendűségi
érzésem, miközben folyton beugratott a hangja
színtelenségével, a szándékos szünetekkel és szinte
összefüggéstelen szavaival. Mindazonáltal boldog voltam, hogy
megint vele lehetek. Élete fejezeteit a testén viselte higgadt,
mondhatni atlaszi figyelmessége és karizmája formájában.
Miután minden lőfegyverét kipróbáltuk, visszamentünk Janice-
hez a nagy, bungalószerű házukba, melynek (Bill szavaival)
kispolgári berendezése, ha valaki csak harsány írásaiból
ismerte őt, valószínűleg úgy tűnhetett, nem nagyon illik az
egyéniségéhez. A hatalmas könyvtáron kívül, én főleg arra a
bekeretezett világtérképre emlékszem, amely az emeleti
közlekedőfolyosó falán függött. A térképen több száz rajzszeg
jelölte, hogy hol mindenfelé megfordult már Bill – közte sok
távoli és nem egy esetben veszélyes helyen. Mindjárt
megértettem, mert bennem is dolgozott ez a vágy, hogy valami
ilyesmit készítsek, és szó szerint odagombostűzzem magam a
térképre, mintegy bizonyítandó, hogy a történelem egy
bizonyos pontján itt éltem a Földön, és bejártam tájait. De ahogy
elnéztem Bill térképét abban a kertvárosi házban, inkább csak
magányosnak éreztem magam.