barbirostris), egy rikítóan zöld, arany és vörös jamaicai todi,
amit a helyiek rasztamadárnak hívnak, meg egy fekete-fehér
gabardinmellényt viselő kis poszáta, a Dendroica pharetra. A
környéken hemzsegtek a madárka különféle közeli rokonai,
legalább tucatnyi, nála sokkal színesebb észak-amerikai költöző
faj, melyek jelenléte csak annál rejtélyesebbé tette, hogy a
Dendroica pharetra miért ragaszkodik ehhez az egy szigethez,
míg az unokatestvérei több ezer kilométert is megtesznek, és
csak a telet töltik a trópusokon.
Egyszer csak Lyndon az úttól nem messze meghallotta a
sziget legrejtőzködőbb endemikus madara, a jamaicai
gyíkászkakukk hangját. Megálltunk, és hosszan fürkésztük a
sűrű erdőt, azt remélve, hogy megpillanthatjuk. Kellemesen
enyhe volt az idő, a csendet csak a kávészüretelő munkásokat
szállító teherautók berregése törte meg néha. Vörösen virítottak
az érett kávészemek az alattunk elterülő hegyoldalon, melybe
egy helyi vállalkozó mountain bike ösvényeket vágott. Amikor
világos lett, hogy a kakukk nem kíván mutatkozni,
továbbindultunk egy másik, a Lime Tree Farmhoz közelebb eső
erdő felé, nekem azonban rossz előérzetem volt a kakukk miatt.
Ugyanúgy, mint egy futballmeccsen, amikor szorít az idő, és egy
helyzet, amit még az elején kihagyott az ember, aztán
mindvégig kísérti, a madarászásnál is előfordulhat, hogy a
végén nagy árat kell fizetni, amiért az elején lemaradtunk egy
ritka madárról.
Délután kettőig, amikor már olyan forrón tűz a nap, hogy a
madarak elülnek, tizennyolc endemikus fajt láttam – olyan
sokat, hogy gondolatban már listát is készítettem, és azt is
blacktrush
(BlackTrush)
#1